novella

Laurinyecz István: Mehringdamm

Nagy lendülettel nyílik a szauna ajtaja, két tömzsi, kopasz, középkorú férfi érkezik. Köszönés nélkül ülnek le a kabin túlsó végén, és úgy folytatják fennhangon magyarul, mintha biztosak lennének abban, hogy itt senki nem értheti őket.

Az U-bahn kijárata melletti kebabosnál szokás szerint hosszú a sor. A négy török férfi megállás nélkül, gyakorlott koreográfia szerint nyesi a húst, porciózza a zöldségeket, keni a szószokat a dürümre. „Ja, alles”, bólintok, miután negyedórát álldogáltam a hidegben. Minden mehet, a hagyma és a csípős is.

A bódé mellett egy idősebb pár eszik az egyik műanyag asztalnál, van még ott egy hely, beállok melléjük. A nyurga, bozontos, ősz férfin szöges bőrdzseki van, nyakán tetoválás. Az erősen sminkelt, festett hajú nő kopott, de elegáns bundakabátot visel. Jóízűen majszolnak, tele vannak élettel. Olyan, mintha évtizedek óta itt mesélnének egymásnak, és miközben beleöregszenek a jelmezükbe, talán észre se veszik, hogy megújul körülöttük ez a sebhelyes város. „Aber das ist mir scheissegal!”, kacag fel a nő, neki aztán édesmindegy, hogy kit szeret a lánya, akkor is, ha a barátnőjét tíz év után egy kétgyerekes férfira cseréli. Ahogy gesztikulál, szórja maga köré a salátadarabokat a szendvicséből. Az asztalra, a járdára, és a kabátjára is jut.

Közben azt figyelem, hogy percenként tűnnek el a szomszédos kapualj szájában a sietős férfiak, és találgatom, melyiküket látom majd viszont. Betolom az utolsó falatot, és követem őket. A várakozás izgalma tölt el. A szauna bejárata előtt, a tágas belső udvaron elszívok még egy cigit. Nézem, ahogy az érkezők egymásnak adják a lomha vasajtó kilincsét, hogy pár órára maguk mögött hagyják a külvilágot. Az utolsó slukknál eszembe jut Ádi, akivel három éve itt találkoztam először. Hat hónapja, hogy szakítottunk. Még fáj a hiánya, és feszít az értetlenség. Azt hittem, hogy velem boldog.

Ahogy belépek az ajtón, a mosolygós recepciós kellemes időtöltést kíván, és a pultra teszi a szekrénykulcsot, a papucsot és a törülközőt. „Danke schön”, biccentek, és egy laza mozdulattal elveszem őket. Ahogy ellépek a pulttól, elönt a meleg, és nem tudom eldönteni, hogy a kabát vagy a hely miatt. Gondosan összehajtva beteszem a ruháimat az öltözőszekrénybe, és egy gyors zuhany után beülök a finn kabinba. Az üvegajtón keresztül a piros fényben úszó folyosót figyelem, ahol az egy szál törülközőben poroszkáló férfiak egymást méregetik. Van köztük felszabadult, görcsös, és szemérmes is.

Ezen a folyosón láttam meg először Ádit. A padlót nézte és félénken araszolt, majd amikor véletlenül nekem jött, rögtön szabadkozni kezdett. Én pedig csak mosolyogtam rá. Nem tudtam levenni a szemem hosszúkás arcáról, rövidre nyírt, vörös hajáról, és mélyen ülő, kék szeméről. Később fenn, a büfében már sajnáltam őt, amikor arról beszélt, hogy valójában szégyelli magát, hogy lejött a szaunába, de kíváncsi volt. Azt félig viccesen tette még hozzá, hogy előtte még egy tequilát is megivott, hogy felbátorodjon. Hallgattam szavait, közben hümmögtem, és az ezüst fülbevalóját bámultam. Az ékszer még vonzóbbá tette őt, a szívem már a torkomban dobogott.

Nagy lendülettel nyílik a szauna ajtaja, két tömzsi, kopasz, középkorú férfi érkezik. Köszönés nélkül ülnek le a kabin túlsó végén, és úgy folytatják fennhangon magyarul, mintha biztosak lennének abban, hogy itt senki nem értheti őket.

– Zsolti, sose hagysz nekem időt, baszd meg, lecsapsz mindenkire, akit kinézek magamnak.

– Hagyjál már, az a nyunyó nem akart tőled semmit. Egyébként meg valaki majd megcsinál, korán van még. Fűts be inkább!

Némán figyelem darabos mozgásukat és nyers modorukat. Csattan a víz a forró köveken, sistereg a levegő, kilencvenöt fokra ugrik a hőmérő mutatója a falon. Letörlöm homlokomról az izzadságot, majd egy gyors mozdulattal magam köré tekerem a törülközőt, és becsukom magam mögött az ajtót. Miután kiszabadultam a hő szorításából, elvegyülök a folyosón mászkálók között. Nehéz a levegő, izzadság és fertőtlenítőszer szaga keveredik a félhomályban. Amikor a kabinokhoz érek, lassítok, megütik fülemet a kiszűrődő hangok. Elképzelem a ritmusra cuppogó testeket, az egymásba gabalyodó, nyögdécselő férfiakat. Villámként fut rajtam végig a vágy. Óvatosan meglököm a csukott ajtókat, hátha valamelyik nyitva maradt, és becsatlakozhatok.

Ádival akkor a huszonkilencesben voltunk. Az első szeretkezés után még másfél órát feküdtünk a matracon a nedves törülközők közt. Arról beszélgettünk, hogy milyen lenne, ha az utcán is odamehetnénk ahhoz, aki megtetszik. Ha megsimogathatnánk az arcát, vagy megharapdálhatnánk a fülét. Mi történne? Elképzeltük, milyen lenne így élni. Ádi felnevetett, bolondságnak gondolta az egészet. Aztán megcsókolt, és pihentünk tovább csendben, egymás karjaiban.

Az első igazi randin aztán sétálni mentünk. Ez a szokásunk végig megmaradt. Hétvégente, miután dél körül megreggeliztünk, elindultunk, és hagytuk, hogy vigyen minket a lábunk. Így fedeztük fel a hulló falevelek közt ősszel a Mittét, a téli sötétségben pedig a Prenzlauer Berget, ahol mindig be tudtunk ülni valahova egy forró teára. Tavasszal általában a Tiergartenben, nyáron pedig a Hasenheidén lyukadtunk ki, ahol meztelenül napoztunk. Azon a szombaton is ott voltunk, amikor minden megváltozott.

Csak egy pillanatra néztem ki a könyvemből, amikor észrevettem a felvillanó üzenetet a telefonján. „Akkor hétfőn, a szokott helyen. Thomas.” Majd három emoji: szívecske, padlizsán és barack. 

– Ez mi?! – nyomtam vörös fejjel Ádi képébe a telefont, aki akkor még szundított.

– Semmi. Csak egy haver – vetette oda, miközben a szemét dörzsölte. – Mi bajod van!? – emelte fel a hangját, amikor látta, hogy a válasz nem nyugtat meg.

Öt perc múlva már mindenki minket nézett, ahogy egymással ordibáltunk a parkban. Ádi magyarázkodott, hogy véletlenül találkozott a fiúval a sarki pékségben, és csak a sokadik alkalom után cseréltek számot. Úgy volt, hogy Thomas csak egyszer jön fel hozzá, vagyis hozzánk, mert akkor már együtt laktunk.

– Ott kúrtatok a nappaliban! A kanapén, amit együtt vettünk!

– Kibaszott önző vagy! Csak magaddal vagy elfoglalva, az, hogy én mit szeretnék, és nekem milyen ebben a kapcsolatban, az kurvára nem érdekel! – Ádi szeme könnybe lábadt. Még sose láttam ilyen dühösnek.

Ezután fogta magát, felült a biciklire, és elhajtott. A cuccait pár nap múlva vitte el, én nem voltam otthon. Egy üzenetet hagyott az asztalon, amiben azt ígérte, hogy próbál majd csak a jóra emlékezni, és arra kért, hogy ne keressem.

A jakuzzi után jólesik a hideg zuhany. Mellettem ketten szappanozzák egymást a vízsugár alatt. Úgy tesznek, mintha ott se lennék, így azt figyelem, hogy talál a víz játszi könnyedséggel utat a lefolyóhoz. Amikor elzárom a csapot, a két férfi már sehol. Pár perccel később a hammam párás üvegajtaja melletti fogasra akasztom a törülközőm. Az enyém a sokadik. Ahogy belépek, a sűrű gőzből két alak tűnik elő, hangjukat már méterekről megismerem.

– Zsolti, cseszd meg, kiszorítottál a körből!

– Jocikám, itt farkastörvények uralkodnak. Többet kéne kockáztatnod, érted?!

Szavaik elmosódnak, miután becsapják maguk mögött az ajtót. Beülök az egyik sarokba, onnan mérem fel a terepet. Szemközt épp feloszlik egy kisebb csoport, jobbra négy férfi simogatja egymás mellkasát, látszik rajtuk, hogy még nem döntötték el, mihez kezdjenek. Becsukom a szemem, hátradőlök. Lapockámat melegíti a forró csempe, izmaim ellazulnak, körülölel a gőz. Érzem, hogy leül mellém valaki. Mély levegőt veszek, csupán centiméterek vannak köztünk, nem mozdulok. Combomon megpihen egy tétova kéz. Egyszerre izgató, ismerős és idegen az érintés, beleremegek. Résnyire nyitom a szemem és jobbra sandítok. A félhomályban kiveszem a hosszúkás arcvonásokat, a rövidre nyírt, vörös hajat, az ezüst fülbevalót.

Vad pittyegések közepette záródik az ajtó, a sárga metrókocsi kattogva gyorsul és húz el a Mehringdammról. Lehuppanok a műbőr ülésre. Próbálok nem gondolni arra, hogy hiba volt engedni Ádinak, és elmenni vele a huszonkilencesbe. Próbálok nem gondolni arra, hogy jó volt újra együtt. A kocsi plafonjáról kis képernyő lóg, rajta rövidhírek – a jövő héten napos idő lesz, ikszelt a Hertha, tovább emelkednek az ingatlanárak. Velem szemben a bőrdzsekis férfi és a kopott bundakabátos nő ül. Meglep, hogy itt bukkannak fel, nem láttam őket a peronon. Csendben fogják egymás kezét. A nő kabátja gallérján, a hosszú szőrök ölelésében, kitartóan csüng még egy körömnyi salátadarab.

(Fotó: Viviana Ceballos, kép forrása: Pexels)

Leave a Reply

%d bloggers like this: