Esküvői fotó
Kezembe került a kép, apa, amikor megölelsz az esküvőmön. Akkor, azt a képet látva értettem meg igazán, hogy szavak nélkül is lehet.
Annyi minden jutott eszembe egyszerre.
Először botladozva, aztán hétmérföldes léptekkel jöttek az emlékek. Láttam magamat, magunkat, ahogy becsukott szemmel a lábfejedre állok, úgy sétálsz velem a kicsi lakásban, megforgatsz és amikor megállsz, ki kell találnom hol vagyunk. Már akkor is tisztességes voltam, nem csaltam, szorosan behunyva tartottam a szemem, hát nem is találtam el sosem, annyira megforgattál.
Vagy amikor-hideg-meleget játszottunk karácsonykor és az utolsó 50 fillérest a karácsonyfán elrejtve találtam meg azon a picike, szürke házikón, ami olyan volt, mintha cukorral lenne leszórva, annak a kerítéséhez rejtetted.
Huszonkét évig, amíg otthon laktam, az általad díszített karácsonyfa alatt énekeltünk Szenteste. Mint kiskorunkban az angyalok, megráztad a csengőt, mert még nagyként is ragaszkodtunk a varázslathoz. Teleaggattad az ágakat a szaloncukrokkal, amiket előző délután anyával gondosan átcsomagoltunk egyenként alufóliába, hogy egyforma ezüstszínűek legyenek.
Nekem már akkor is a gombadíszek voltak a kedvenceim. Tudod, eleve ez volt a jelem az oviban, így igazán magamának éreztem azt két kis ezüstlábas, pettyes kalapos függőt. Az egyik akkora volt, mint a kisujjam, a másik, mintha a nagytesója lenne. Mint Hugi és én. Ma is, ha gombadíszt látok, már nyúlok is érte, van a fán már vagy tíz.
És arra emlékszel, amikor vadkempingeztünk a Mátrában és Öcsi még csak kétéves volt, de húzta maga után végig a turistautakon a szülinapjára kapott óriási fehér kukásautóját? Hangos volt, mint az istennyila, mi anyával énekeltünk, de a zörgés elnyomta a hangunkat? Mennyit nevettünk!
Apa, tudod mennyire kiakasztottál, amikor sok évvel ezelőtt ültünk az étterem teraszán és én megkérdeztem tőled, szerettél te engem akkor, azon a bizonyos napon, amikor elhagytál minket? Amikor egyszercsak fogtad magad és a puha családi idillt szöges bakanccsal kirúgtad az út menti susnyásba azzal, hogy bejelentetted, elmész? Ki tudja hova? Amikor elhagytál minket, anyát, Hugit és engem? Amikor ott álltunk veled szemben, anya fogta a kezünket és te kimentél a lakás ajtaján, akkor szerettél-e engem? És akkor te azt mondtad erre az étterem teraszán az asztal felett: nyilván?!
Emlékszem, kifakadtam, basszus apa, te hallod, amit mondasz? Nyilván?! Értem én, hogy meglepett a kérdésem, mert az egész család titkolta ezt harminc éven át, de az isten áldjon meg, hát nem lehetett volna ott azt mondani, hogy igen? Hogy nagyon? Hogy annak ellenére, hogy elmentél, mégis? Tudod, én nem is tudtam, hogy emlékszem erre a jelenetre, de valahogy kiderült, hogy mégis, mégis, valahol ott hátul elrejtve, hiába hallgatott róla mindenki évtizedekig. Hallgattak, mert pár nap múltán visszajöttél, és az életünk folyt tovább még vagy húsz évig együtt boldog, aztán később annak látszó családként. Apa, előbb-utóbb minden a felszínre kerül, hát felbugyborékolt ez a jelenet is a múltból.
Szavakra lett volna szükségem akkor az étterem teraszán, apa, megnyugtató szavakra, illetve egy bizonyosra. Olyan nagy szükségem lett volna erre akkor, a lelkemnek akkori végzetesen összebogozott időszakában, hogy érezzem, hogy tudjam, egykori kicsi gyermeki bőrömbe visszabújva, hogy nem engem és nem Bátyót, hanem „csak” anyát hagytad el, nem én nem voltam elég, nem én voltam kevés, nem én, az akkor hároméves!
Értem én, érteni vélem, mi történt. Ott voltatok, két rémült huszonéves. Gyerekek voltatok, huszonegyévesek, amikor szülők lettetek. Világraszóló szerelemmel házasodtatok, anya beleszeretett a csodakék szemedbe és a vagányságodba, ő pedig elbűvölt téged égigérő mosolyával és meleg szívével. Aztán szülővé váltatok, párszor költöztetek és amikor végre néhány zaklatott év után saját otthonban megpihentetek, talán megijedtél. A felelősségtől, a már akkor is szabadságért kiáltó lelkedet féltve a család adta korláttól, nem tudom, nem is dolgom tudni.
Már értem, nem minket, gyerekeket hagytál el akkor, hanem „csak” anyát, sőt igazából talán még őt sem, csupán menekültél a bárhova. De ezt, akkor, jópár évtizeddel korábban, kicsiként, nem tudtam még apa! Csak azt éreztem, mi hárman itt, te egyedül ott, mérhetetlen messzeségben a szoba túlfelén az ajtónál, és a világ, ami az előbb még gömbölyű volt, most nagyot reccsen és éles, szúrós darabjai visítva, csörömpölve zuhannak körém. A hároméves énem magát érezte elhagyva akkor. Ezért kérdeztem meg most, harminc évvel később, mindezek ellenére szerettél-e akkor. Apa, erre a kérdésre, nem jó válasz a nyilván…
No de akkor – nem tudok most jobb szót rá, mondjuk úgy – taktikát változtattam és mondtam neked én. Sokszor. Ilyenkor mindig kicsit zavartan mosolyogtál, gondolom, nemcsak kimondani, hanem hallani is furcsa volt neked, de én csak somolyogtam, apa tudom, hogy ez neked szokatlan, de majd feldolgozod, én akkor is mondom, hogy szeretlek, mert nekem a szavak fontosak.
Évek teltek el, amíg rájöttem, hogy a tettek még inkább azok.
Van egy másik fényképem is, nyolc évvel későbbi az esküvősnél. Én készítettem, te vagy rajta apa és a fiam, az unokád, egyéves. Szemben vagy a képen, magadhoz öleled őt, és utólag, ezt a képet nézve tűnt csak fel, hogy talán még sosem láttalak ilyennek. Egészen ellágyult az arcod, a szádon félmosoly, a szemed lehunyva, és ahogy néztem, akkor, jóval e fénykép készítése után öklözött csak a szívembe a felismerés, hogy amit látok rajtad, az arcodon, az unokádat ölelve, az a rajongás és a vegytiszta boldogság.
Nagypapaként jöttél hozzánk gyakran, kérdezted, mit mond a krokodil, a fiam a hasadon ült, ahogy hevertél a kanapén, ő kitátotta egyfogú száját és azt mondta rettentő félelmetesen: háááá. A szemed is nevetett. Máskor meggylevest főztél nekem, én pedig sós sajtos-diós tésztával kínáltalak és semmiségekről beszélgettünk, mert tudtuk, jössz újra és van időnk a semmiségekre. Ez volt az egyik legjobb, ezek a semmiségek. Nem gyorstalpaló módjára elmesélni a találkozások nélkül eltöltött hónapok eseményeit, mert nem voltak találkozások nélkül eltöltött hónapok.
Tehát én mondtam rendületlenül, minden találkozásnál ezt az én szavamat. Önzőn is és kicsit segíteni akarva neked, nézd, hát ez ilyen egyszerű, mindössze nyolc betű, mígnem később megértettem, mi az oka annak, hogy ezzel a szóval ilyen visszafogott vagy. De látod, milyen jó, hogy mondtam neked, apa, nem törődve a zavaroddal, a szemérmes mosolyoddal, amivel megöleltél persze te is, kicsit meglapogattad a vállam, mintha azt mondtad volna, jól van, jól van, elég már, haladjunk, de tudd meg, azért láttam rajtad, láttam, apa, mert én is megtanultam látni idővel, hogy a tekinteted ellágyul ilyenkor és tudtam, hogy jólesik hallani, hát hogyne esne jól hallani.
Én aztán csak tudom.
Látod, milyen jó, hogy mondtam neked, apa sokszor, mert igen, a tettek fontosak, de én ezzel együtt is hiszek a kimondott szavak erejében. És ha már a tetteknél tartunk, azt is csak sokkal később tudtam meg, hogy amikor elmeséltem neked, mit tanultam, hogy a tojáson milyen bacik lehetnek és fertőtleníteni kell, mielőtt a hűtőbe rakjuk, akkor – bár korábban sosem tettél ilyet – elkezdted fertőtleníteni a tojásokat, mert én azt mondtam.
Persze ezt sem tőled tudom, hogy ezt tetted, de látod apa, mondom, minden kiderül egyszer, jó is rossz is. És amikor ezt hallottam, hogy képes voltál bíbelődni a tojásokkal, mondjuk ki, miattam, mert tőlem ezt hallottad, akkor arra gondoltam, istenem, most de bitangul megölelnélek, ha itt lennél! De persze nem vagy itt, mert ha itt lennél, akkor ez sem derült volna ki, mert te nem mondtad volna el. Így ezt hallva annyira meghatódtam, hogy elsírtam magam és akkor ott hirtelen veszettül hiányzott újra, hogy nem lapogatod a hátam már közel tíz éve.
Szóval a kezembe került ez a kép, apa, amikor megölelsz az esküvőmön. Ezen a fotós kapott le téged ugyanúgy szemből, mint nyolc évvel később, az unokás képen én. Téged, az örömapát fényképezte ez az esküvői fotós és milyen jól tette. Így bármikor láthatom az arcodat, ami egészen ellágyult, a szádon félmosoly, a szemed lehunyva és olyan, éppen olyan, apa, éppen olyan, mint amikor magadhoz ölelted az unokádat, a fiamat, egyéves…