Ébredés
Fülledt nyári este volt. Fiatal párok és barátok siettek át az utcán csoportba verődve, nevetgélve, hogy a sörözők és kis kocsmák teraszain végre lehűthessék magukat egy hideg fröccsel. Minden asztal fölött bólogattak a tupírozott, hajlakkal keményre szárított frizurák, és virítottak a lila-zöld-sárga blúzok és blézerek.
Az egyik kocsmával szemközt apám egy nyilvános fülkében szorította a füléhez a telefonkagylót. Nézte a félig letépett, régi hirdetéseket és a falba karcolt telefonszámokat, de nem hallotta a kinti nyüzsgést, csak az a másfélszer két méter jelentette neki a világot. Szürke inge izzadságtól nedvesen lapult a hátára, szabad kezével hol a gyöngyöző homlokát, hol pedig a könnyeit törölgette. Nem tudott beletörődni, hogy anyám elhagyta. Újra és újra hívta az otthoni számunkat, kétségbeesetten próbálta győzködni őt, hogy most minden más lesz. Megváltozik. Nincs több hazugság, semmi susmus, innentől kezdve mindig számíthatunk rá. A sírástól bizsergett a feje és nagyokat nyelt, hogy tudjon beszélni. Kitartóan várt, míg a telefonunk tizedszer is kicsöngött, de már nem vette fel senki. Nem értette, hogy jutott idáig, mikor olyan szép család voltunk, mi hárman.
Anyám viszont pontosan tudta mi vezetett idáig. Fiatalon szerettek egymásba, apámat levette a lábáról anyu hosszú, hullámos, piszkos szőke haja és karcsú alakja, anyámat pedig apám humora és kedvessége. De egy pár év elteltével anyám már egyre kevesebbet nevetett. Akkor kezdődtek a problémák, mikor apu a taxizásból nem tudta fenntartani azt az életet, amihez otthon, a tehetős szülői házban hozzászokott. A fű alatt beszerzett nyugati ruhák, a nyaralások és a szép új autó mind a múlté. Többre vágyott, mint amit ki tudott volna fizetni, ezért elkezdett kölcsön kérni. Először csak a nagyszüleimtől, azután az ismerősöktől, kollégáktól is, mindezt persze anyu háta mögött, aki nem értette, miért maradtak el egy idő után a barátaik, miért mondják le a vacsorákat. Érezte, hogy valami nincs rendben, de apám mindig elütötte a dolgot és humorral próbálta meglágyítani anyámat, aki egyre gyakrabban került kínos, megalázó helyzetbe a közértben, a sarki zöldségesnél, ahol már nem kaptak több hitelt, sőt még az egyetemi barátnői előtt is. Aztán egyszer csak nem bírta tovább. Szembesítette apámat a problémákkal és a következményekkel, de semmi nem változott.
Egyik este épp a fürdővizemet készítette, mikor csengettek. Két idegen férfi állt az ajtóban, a lépcsőház pislákoló neon fényében fenyegetően támasztották a falat, apámat keresték. Nem volt otthon, dolgozott. Mire anyu felocsúdott, a két pasas már be is nyomta az ajtót, és a szűk előszobán keresztül furakodtak tovább, benézve a nappaliba, a hálóba míg végül a fürdőszobában megálltak.
-A mosógépet- szólt oda az egyikük a másiknak.
És már emelték is ki a helyéről a szép új masinát, amire anyám olyan büszke volt, és amit apám meglepetésként hozott haza pár hónappal ezelőtt. Anyu kétségbeesetten nézett körbe, közben én karján szipogtam. Nem mert ellenszegülni a két megtermett férfinak, így bénultan nézte ahogyan elviszik a mosógépet. Egyedül maradtunk, mi ketten. Csak a zubogó víz hangja hallatszott, ahogyan egyenletesen tölti meg a zöld, csempézett kádat. Anyám érezte, hogy magára maradt. És ezen már apám könyörgése, és bocsánatkérése sem változtatott. 3 éves koromra elváltak.
Ezt a sztorit csak nemrég, 15 évesen hallottam először és akkor kezdtem végre megérteni , hogy anyám miért hagyta ott apámat. Azelőtt sokáig azt éreztem, hogy dühös vagyok, gyakran robbanok és hogy a kamaszok istenadta tehetségével szájalok és feleselek minden felnőttel, akik közel állnak hozzám. Mindenkiről meg volt a véleményem, kivéve persze apámat. Neki nem szóltam vissza, az apás hétvégéken csak a jót meséltem el, és sokszor csendben, teljes egyetértésben ültünk egymás mellett.
Most is itt ülünk, karnyújtásnyira a másiktól, de az egyetértő csendnek nyoma sincs már. Nem tudok mit kezdeni a karjaimmal, így keresztbe fonom őket magam előtt. Nézem aput, ahogy a kanapén ülve kapcsolgatja a tévét. Előtte egy pohár sör, túl sok rajta a hab és a felesleg lecsorog az üveg oldalán, végig, a kisasztalra. Azon kattogok, ami néhány hete történt.
Épp anyu kolleganőjének a kisfiára, Benőre vigyáztam suli után, amikor megcsörrent a telefonom. Anyáméktól kaptam a mobilt, amit minden hónapban feltöltenek nekem, hogy el tudjam őket érni és persze vica versa. Letettem a gyerkőcöt a szőnyegre a legója elé és kivettem a zsebemből a kis zöld telefont. SMS. Aputól jött. Egy pillantra meglepődtem, mert egyre ritkábban keresett, de azután elöntött az öröm, hogy beszéljünk és olvasni kezdtem az üzenetet. „Szia Kacsa, fel tudsz hívni?” Ennyi volt. Ránéztem Benőre, aki nagy odafigyeléssel, kidugott nyelvvel rakosgatta egymásra az összes piros színű legót és átmentem a másik szobába. Tárcsáztam apu számát, majd vártam, kicsöngött.
– Szia Kacsa, tudsz beszélni? Szívesség kéne! – hadarta apám egy szuszra.
– Szia Apu – eresztettem le – persze, mondd nyugodtan.
– Pénz kéne, elég nagy bajban vagyok és mástól most nem tudok kérni – picit zihált, mintha épp sietne valahova.
Görcsbe szorult a gyomrom, ami gyakran előfordult, ha apámról volt szó.
– Jó, és mennyi kell?
– Mennyit tudsz adni?
– Nagyjából 60-70 ezer forintom van, de abból megyek nyaralni és hamarosan be kell fizetnem az utat. Mikor tudod megadni?
– Az nagyon jó, elég lesz most. Visszaadom két hét múlva, akkor kapok fizut.
– Jó, de biztos? – kérdeztem – mert nem szeretnék lemaradni..
– Biztos Kacsa, csak sürgősen kell- vágott közbe apu.
Éreztem, hogy gáz van. Akkor szokott hívni, ha szüksége van valamire. De ez most más volt. Általában két udvarias kört fut, mielőtt a lényegre térne. De most pánikolt.
- Valami baj van?- kérdeztem óvatosan.
- Hát kislányom, bajban vagyok. Rossz emberektől kértem kölcsön és nem tudtam időben megadni. Megfenyegettek, hogy eltörik a lábam és hogy otthon megkeresnek. Ildi nem tud semmit, nem tudom mit csináljak. Ott vannak az öcséid is. – bukott ki belőle, mintha könnyíteni akarna a lelkén.
Hallgattam és közben elfehéredett ujjakkal szorítottam a telefont. Elképzeltem apámat vérbe fagyva, az öcséimet, ahogyan rájuk törik otthon az ajtót. A mostohaanyám, Ildi arcát láttam magam előtt, azután anyámét. Görcsbe rándult a testem. Egyszerre borzasztó dühös lettem apámra, remegett a kezem és a hangom is, mikor kipréseltem magamból a szavakat.
– Jajj Apu, miért? Sosem tanulsz? Ugyanezt csináltad anyuval is, emlékszel? Miért nem tudsz megváltozni? – ömlöttek belőlem a kétségbeesett kérdések, miközben nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy apámat bántani fogják. Az nem történhet meg.
– Tudom, de ha ideadod azt a pénzt, akkor megoldódik és békén hagynak. Hülye voltam Kacsa, de többet nem csinálok ilyet. Esküszöm.
– Jó, fél 6-kor végzek, gyere ide. A ház előtt várlak majd. A cím..- és gépiesen mondtam be Benőék utcáját és a házszámot – Együtt kivesszük a pénzt, van egy automata a sarkon.
– Köszönöm, megyek, fél 6-ra ott leszek- és már kattant is a vonal.
Tovább szorítottam a telefont, éreztem ahogy ég a fülem. Megfordultam, Benő még mindig a kisszobában játszott. Nem tudtam úrrá lenni a remegésemen. Minden porcikámmal aggódtam apámért, és minden porcikámmal a pokolba kívántam. Nem volt kérdés, hogy segítek-e, de mégis utáltam magam a gyengeségemért. Kinyitottam az ablakot és mélyeket lélegeztem. Nem baj, nekem most van pénzem, és úgyis visszaadja két hét múlva. Addig úgy sincs rá szükségem. Visszanyertem az uralmat a testem felett és visszakuporodtam Benő mellé a játszó szőnyegre. Finom babasampon illata volt.
Most pedig, több héttel később itt ülök apám mellett az új kanapéján, amit fásultan nézek – eszembe is jut, hogy mégis, miből telt neki rá – és szégyellem magam. Olyan szívesen odabújnék, azt akarom, hogy legyen minden olyan, mint régen. Nem értem mi változott meg, mi tart vissza attól, hogy közelebb húzódjam hozzá? Mit csináltam, ami miatt már nem érdeklem? Itt ülök, és egyre mélyebbre temet a sok kérdés, ami a fejemben cikázik. A torkom összeszorul, és nem tudom hogyan kezdjek neki a mondandómnak. Érzem a feszültséget kettőnk között, vibrál, pedig meg sem szólalunk. Kínos nekem a szitu és nem akarom megbántani apámat. Fürkészem a profilját, a fénylő bőrét, a sötétszőke, gondosan fésült haját, a rövid borostás arcát. Várom, hátha ő szólal meg először. Akkor nem nekem kell belerondítanom a hétvégébe. Nem történik semmi. Mély levegőt veszek, érzem a sör fanyarkás illatát.
- Apu, – szólalok meg végre, halkan és kicsit félszegen – bocsi, hogy megkérdezem, de az a pénz, amit kölcsönkértél, szerinted vissza tudnád adni ma vagy holnap?
Csend van. A szám kiszáradt, és picit kapar a torkom. Nem néz rám, úgy válaszol:
- Persze Kacsa, mondtam, hogy vissza fogom adni. Holnap még nem tudom, de pár hét múlva megkapod. – meredten bámulja tovább a tévét.
- Igen, de azt mondtad, két hétre kell csak, akkor kapsz fizut. És annak már több, mint 3 hete. Nem kérném vissza, csak tudod mondtam, hogy az az összes spórolt pénzem és a többiekkel Görögországba megyünk.
- Meg fogod kapni.
- Csak az a baj, – sütöm le a szemem – hogy be kell fizetni az utat keddig. A többiek már letették az előleget, csak rám várnak.
Apám a söröspohárral babrál, még mindig nem néz rám.
- Jó, persze – sóhajt – kedden megkapod.
Rám néz.
– Csak Ildinek ne mondd el, jó? Nem akarom, hogy feleslegesen aggódjon.
Ildit nagyon csípem és nem szeretek neki hazudni, de az még fontosabb, hogy apu ne kerüljön bajba emiatt otthon. Egyébként is, biztos, hogy visszaadja a pénzt. Megígérte. Aztán átsuhan a gondolat a fejemben, hogy mi van akkor, ha mégsem? Mit mondok anyunak, ha kérdezi, hova lett a pénzem? Sokáig könyörögtem neki, hogy elengedjen Görögországba, életem első önálló külföldi nyaralására. Buszos, befizetett út, idegenvezetővel és minden nap más programmal, így lesz majd, aki figyel ránk, akinek szólhatunk, ha ne adj Isten bármi gubanc lesz. Már alig vártam. Hogy magyarázom ki, ha mégsem megyek? Apámat nem árulhatom el, ki kell találnom valamit…
Gyorsan elhessegettem a gondolatot, mert úgysem lesz semmi baj.
- Persze, nem szólok neki. – válaszolom.
Azután ülünk tovább, csendben. Nagyot sóhajtok és érzem, hogy megfeszül a vállam, és furcsán merev az állkapcsom. A térdemre csapok, próbálok lazának tűnni.
- Jól van Apu, indulnom kell, akkor hívsz majd ugye, és kedden találkozunk?
- Igen persze, hazavigyelek? –
- Nem, köszi. Szeretem a villamost, végigvisz a belvároson.
Azzal kifordultam a nyomasztó nappaliból és gyorsan magamra kaptam a dzsekim az előszobában. Az ajtóban pont beleütköztem a többiekbe, akik akkor értek haza az oviból, iskolából. Mosolyt erőltettem az arcomra és lehajoltam az öcséimhez, hogy nyomjak egy puszit a fejük búbjára. Aztán Ildihez fordultam. Nem tudtam a szemébe nézni. Gyorsan találtam valami indokot, amivel kimentettem magam és már szaladtam is le a lépcsőn, ki a nagy vaskapun. Megcsapott a langyos, késő tavaszi este. Imádtam a májusi kora estéket, de most minél távolabb akartam kerülni apámék utcájától. Sietve befordultam a sarkon és éreztem, ahogy kiengednek az izmaim. Meg fogja adni, kedden találkozunk, mantráztam magamban.
Abban az évben nem mentem Görögországba. Nyár végén csörgött a telefonom, apám száma virított a kijelzőn. Egy darabig meredten néztem a kis zöld készüléket, aztán lenémítottam és a táskám aljára süllyesztettem.