Családtörténet mozaikokban
„Az írás önmagunk elfogadásával kezdődik” – olvastam Bereményi Gézával egy interjút egy újságban, nyomtatott újságban, ő nyilatkozta ezt a mondatot, meg is lepődtem, kisebbik fiam vásárolt nyomtatott újságot, a digitális bennszülött. Régen, nagyon régen olvastam nyomtatott újságot, emlékszem mekkora öröm volt nekem, amikor a két fiacska 2 és 4 éves lett, a nagylány már 14 és én leülhettem nyomtatott újságot olvasni, jó volt nagyon. Szeretek olvasni. Mostanában is sokat olvasok, megint. S hát önmagunk elfogadása, nehéz feladatnak tűnik nekem, lassú lépésekkel haladok, apró lépések művészete, vajon hány évad volt a pokolban, s leszek-e igaz tanú saját igaz pörömnél. Az elfojtásnak határozott előnyei vannak, nem érzékeltem, hogy nehéz sorsom lenne, mert mentem előre vakon, letagadva a múltat, csak legyen elég feladat, teher, és akkor béke van, el vagyok foglalva és magammal nem kell szembenéznem. „Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani” – (József Attila : A Dunánál) legyen, bevallom magamnak és egyszer, egyszer leírom az én igazamat.
„Az embernek, fiam, mindig igaza lesz, csak addig meg ne dögöljön” – nem tudom ki mondta, nekem a szobám plafonjára volt ragasztva kamaszként, nézegettem sokat, még nem döglöttem meg és már nem érdekel, hogy igazam lesz-e valaha vagy sem, a saját igazamban igazam van, ennyi elég is.
Megtörtek gyorsan, alig eszméltem, lent hagytak a taxiban a mózeskosárban, amikor hazavittek a kórházból bohém szüleim. Már hathetesen bölcsibe vittek, sírtam sokat, kórházban ápoltak apróként, mert állandóan lázas voltam, sine morbo, ezt gyorsan megtudtam mit jelent, akkor még lázadtam, később is, de máshogy. Bátyám 13 hónapos volt, amikor születtem én, másodszülöttként lánynak, nem voltam nyugodt, békés baba, ha én lettem volna az első, nem lett volna utánam második, mert nyugtalan voltam. Utánam lett abortusza anyámnak, mert nem volt veszélyérzetem, felmásztam mindenhova már 1 évesen, nagyon kellett rám figyelni, és toltam a bátyámat babakocsiban felfelé is, és anyám dicsért érte nagyon és én egyre többet akartam, több dicséretet. Nem jött össze, cserébe viszont lett némi teljesítménykényszerem. Apámról nincs nagyon gyerekkori emlékem, pedig biztos néha jelen volt, amikor nem hajtotta a vére előre. Két traumatikus sorsú, II. Világháború alatt született fiatal összekötötte életet, az egyik nemesi család sarja, állami gondozottként, másik faluról jött, ahogy mondják paraszti származású, bár nagyapám volt a faluban a tanító, egyetemen ismerkedtek meg hatvanas években, nagy szerelem volt, csalták egymást és szerették és voltunk mi, a gyerekek, cél és feladat és teher és persze némi projekciós felület. Alkoholizmus, bántalmazás, és hát én hasítottam, majd elemeztem, hogy mégis mikor, honnan és hogyan támadnak rám, a miért nem volt érdekes, nem voltam ok, csak okozat, nincs olyan élményem, hogy önmagamért szerettek volna, így lettem békésen kapcsolatfüggő, aki szolgálni vagy menteni tud, ez is egy megoldás, a teljes önfeláldozás, önfeladás. Mazchohisztikus hasításom volt, anyámat piedesztálra emeltem, saját magamat patkánynak láttam, és toltam a bohóc stratégiát, rajtam nem vehette senki észre, hogy szét vagyok ütve, mert ez maga a szégyen, már annyi könyvet elolvastam erről, a Trauma eredetű disszociációnál abbahagytam, nem fejtem meg hova hasítottam, és mikor mit. Maradjanak titkok – ahogy Hellinger írta, mindig csak annyit kell tudnom, amennyi a következő lépéshez szükséges. A patkány Örkénytől származik a féllábú házmester kislány lemegy a pincébe az elgurult labda után, hiszen ő is játszhat a többi gyerekkel, ő szedi a labdát össze, cicának szólít egy öreg, kövér patkányt, aki nagyon megörül ennek és eltűnődik, mi lenne, ha cica lehetne és továbbmegy gondolataiban, mi lenne, ha féllábú házmesterkislány. Hát igen, mélyről jöttem, patkánylétből, sárból, mocsokból, nyomorból. Érezni próbálok, testemben, mely annyi mindent túlélt, sokat köszönhetek neki, megtartott és még működik, és némileg ugyan negyvenkilenc éves korom után fájdalomfüggő lettem, hat hónapot töltöttem fogfájás miatt fájdalomcsillapítón, de nem álltam meg, dolgoztam, vezettem nagy háztartást, négy kamasz, mert hát az lett, hogy felneveltem két anyától, négy apától, öt gyereket, húgom két traumatizált lányával bővítettem családomat, ő sajnos alkalmatlan lett gyereknevelésre, ő az igazi áldozat és én nem tudtam megmenteni, csak a gyerekeit. Családfenntartó voltam 26 évig, összeraktam az ingatlanok árát, eltartottam anyámat, húgomat és két lányát, s volt párom is és elment, s maradtam magamnak fájdalmakban. Köszönöm a fájdalomnak, hogy megállított! S nagyon dühös voltam 2020. nyarán egy pszichológusra, azt mondta nekem, hogy van egy katonai, fasiszta egóm saját magamhoz, és csak a teljesítmény érdekel, másokkal szemben pedig megengedő, megértő vagyok. Sírtam utána, hogy mondhat nekem ilyen kemény szavakat és még azt is mondta, hogy feküdjek be pszichoterápiára 3 hónapra, mert teljesen kimerültem. S még azt is, hogy nagyon örül, hogy járok mentálhigiéniai képzésre, s milyen öröm lesz, hogy még több könyvből tudok idézni és milyen okosakat mondok, és mégis egyszer csak azon vesszük észre magukat, hogy alkoholista, drogos vagy öngyilkos leszek. Szép mondatok, gratulálok! Tudtam, hogy manipulál, tudtam, hogy azért ilyen kemény, mert csak arra figyelek, át kell törni nálam a falakat, vassá vertek és bónuszként, mint sok túlélő, remek képességeket fejlesztettem, így olyan falaim lettek elméletekből, hogy csak úgy állnak körülöttem. Kevesen tudják áttörni, ennek a pszichológusnak sikerült és a fizikai fájdalomnak. S én is tudtam, hogy gáz van, hiszen 2020. szép tavaszán, az első karantén alatt 4 kamasszal, kitört belőlem az éhező gyermek, nem tudtam enni, ingyen fogyókúra, mert féltem, hogy nem jut elég étel a gyerekeknek, mert nem tudtam, hogy ez most hogyan is, öt felnőtt méretre főzni, takarítani, és eltartani, és már fáradt voltam. Húsvét vasárnap eszméltem éjjel, mikor vágtam a hájat, hogy legyen házi zsír, hogy már nincs erőm, hogy elfogytam. Nem feküdtem be, pihentem otthon három hónapot, nem dolgoztam, csak a háztartást vezettem és néztem szembe saját poklommal, az erősek titka az, hogy elfogadják az iszonyatost – Hellingernél olvastam ezt is, elfogadom, hogy a szüleim nem gondoskodtak rólam, éheztem, fáztam, vertek és nem szerettek, és én nem gyűlölhettem őket, mert függtem tőlük gyerekként. Ez egy ilyen képlet. Nem az én felelősségem volt. Vizsgáztam genocídiumból is, az is iszonyatos, megtörtént események szörnyű láncolata. Az én működésem roppant egyszerű képlet volt, fájdalmon keresztül kapcsolódtam az élethez, ha volt fájdalom, amit elfojthattam, akkor rendben volt minden. A visszaélés nekem a norma, a természetes állapot. S könnyű kis projektbe kezdtem bele, 45 év érzelmi- és hitrendszerét kellene valahogy átalakítanom, és az a jó felismerés ebben, hogy ezt nem lehet akaraterőből, megpróbáltam, és sajnos ez nem olyan, mint a verés, akkor mindig azt kívántam rettegő kislányként, legyek gyorsan túl rajta, legyen vége, fáradjon le az iszonyatos nagy test, ne üssön tovább, higgadjon le az indulat, csak gyorsan, csak gyorsan. Ebben nincs gyors megoldás, tör elő belőlem a fájdalom és hagyom, fájjon, sírok sokat, én, aki könnyek nélkül éltem hosszú évtizedekig, elmúlik majd, ez a múlt. Már nincs bántalmazóm, és jó ötlet lenne, ha én se bántalmaznám már magam. Önelfogadás szép útja, kitartás és türelem, e kettő kell nekem. Magam felé, nem mások felé, érdekes állapot, ilyen még nem volt. S kérem alázatosan a Teremtőt, hogy engedje meg nekem, hogy aranyfonállal lassan, szépen, türelmesen összeölthessem a tört darabokat magamban, nem varrok szépen, és most az angyalokat kérem, segítsenek, hogy legyen türelmem ehhez. Nincs olyan emlékem, hogy ne űzött vad lennék, kívül-belül menekülő élet. József Attilától sok verset tudok, anyám fakanállal ütött és közben üvöltötte, hogy Nagyon fáj, meg Eltűnök hirtelen, saját fájdalmammal keveredett anyám, József Attila fájdalma 10 éves vékony, csontos kislányként, „Korán vájta belém fogát a vágy, mely idegenbe tévedt. Most rezge megbánás fog át: várhattam volna még tíz évet.” (József Attila: Talán eltűnők hirtelen) Kívülről tudtam már ezt a verset 10 évesen. Kihagytam volna ezt a típusú verstanulás programot, nem önkéntes módon választottam, nem adtak nekem még 10 évet, hogy József Attilát felnőttként közelítsem meg. Elfogadom.
S hát akkor induljon a buli, folyamatos traumashow, nem különösebben izgalmas, és mégis kihat egy életútra, amíg nem eszmél az ember, hogy még 50 felett is saját remek gyerekkorát teremti újra, meg újra, mert ez a megszokott, otthonos, hajrá, üssetek, az fáj és akkor van mit elfojtanom, vigyoroghatnék, ha lennének még fogaim és menekülhetnék feladatokba, szoríthatnám még össze fogaimat, de elfogytak, 15 fogamat vesztettem el 5 év alatt iszonyú fájdalmakban, és azért még volt némi vesegörcs 2020. őszén, hat órás fetrengés, én voltam magam a fájdalomtest, van viszonyítás alapom ebben is. Úgyhogy ki kell húznom a nyulat a cilinderből, jól beszorult, beleverték és most a nyúl lesz a főszereplő az életemben, magamnak én vagyok a legfontosabb, magamat szeretem a legjobban, jaj csak el ne felejtsem, mikor indulok megint előre, rohanva másokért önmagamból kiszaladva. Rábízom magam az Univerzumra, kegyelmet kaptam, még élek, még mesélhetek, még mosolyoghatok, még érezhetek.
S az a nagy megnyugvás van bennem, hogy nincs nem elrontott élet, kit anya szül, mind sérül, és hát amerikai Kedvezőtlen gyermekkori élmények kutatás (ACE) szerint a vizsgált 17 500 főből, csupán 36% nem rendelkezik ilyen élménnyel, a kérdőív tíz pontos, hét pontot értem el ebben, négy felett van 12,5%, vannak haverjaim ebben is, hogy hány hét pontos van, nem tudom, de mindegyis. S járok önsegítő csoportba, Alkoholbeteg Szülők Felnőtt gyermekei, és jót mosolyogtam, másfél millió alkoholista országában élünk vagy negyvenöten, akik felismertük, hogy akár alkoholbetegség, akár más miatt diszfunkcionális családban nőttünk fel, és most cselekedjük saját felépülésünket. Transzegenerációs traumák szép hosszú sora, Magyarország lakosságának 95%-ka traumatizált, és üvölt kifelé, pedig befelé lenne dolga, hogy saját bűntudatától és szégyenétől elköszönjön, van választási lehetőség, én választottam, saját belső szabadságom, békém, nyugalmam felé lépkedek lassú lépésekkel, én az űzött vad, mert saját nyugalmamat csak magamtól és az Univerzumtól kaphatom meg. Áldozat, Tettes, Megmentő –drámaháromszög szép tánca, voltam mindegyikben és kilépek ebből, és leszek önmagam, bármit is jelentsen ez.
„Európa csendes, újra csendes,
Elzúgtak forradalmai…
Szégyen reá! lecsendesült és
Szabadságát nem vívta ki.”
Petőfi
Ezt dalolgattam mostanában, mert férfiaktól olvasok sokat, mert ők írnak szép elméleteket, meg ideológiákat, de én nő vagyok, harcoltam, és most más van. Saját szabadságom kivívom idővel, lassan, türelmesen, ez egy folyamat, nem eredmény, az út is szép, kanyarog erre-arra.