Az olló
A lányok rajongtak apámért, aki igazi jóképű, sötét szemű, ében fekete hajú, jól megtermett ember volt. Anyuval 1967-ben találkozott egy házibuliban. Akkoriban anyu a Széna téren lakott a szüleivel és nővérével egy harmadik emeleti lakásban. A házibuli az ő barátnőjénél volt ugyanabban a háztömbben. Apu körül már ott is lebzseltek a lányok, de felfigyelt egy mogyoróbarna szemű lányra, aki éppen a sarokban ülve sírt egy másik fiú után. Talán a vadászösztöne hajtotta egy olyan lányhoz, aki pont nem vele foglalkozott, ki tudja már? Melléült és megpróbálta megvigasztalni szép szavakkal: – Jobbat érdemelsz, nem érdemes sírni egy ilyen fiú után. Azután jó darabig nem találkoztak, míg egyszer egy Ifjúsági parkban anyu belé nem botlott. Beszélgettek, kiderült, hogy aput nem sokkal utána viszik katonának. Így elkezdtek levelezni és bár anyu tudta, hogy apu más lányokkal is tartja a kapcsolatot, vette a bátorságot és egyszer iskola helyett leutazott aput meglátogatni. Először apu ki sem akart jönni a barakkból megnézni, hogy ki az, de végül mégis kijött. Egy évig leveleztek és anyu látogatta aput, majd amikor vége lett a katonai szolgálatnak valóban elkezdtek randevúzni. Két évvel később meglett az esküvő a budai lány és a vidéki fiú között. A fiatalok a telet a Széna téri lakásban töltötték anyu szüleinél a anyarat pedig az apu szüleinél Budapest mellett egy kis faluban, ahol anyu nagyon hamar megérezte, hogy az anyósa ki nem állhatja, amiért elvette tőle az egyetlen pici fiát, ami olyan dolgokban mutatkozott meg, hogy ha anyu kapott valamit ajándékba aputól, a mamának is kellett venni egy pont ugyanolyan tárgyat. Például gyerekkoromban egyszer anyuék új bőr székeket vettek a konyhába, majd a következő alkalommal, amikor mentünk meglátogatni a mamáékat észrevettem, hogy nekik is olyan székeik lettek, csak más színben. Mondtam is, hogy: – Jéé, nekünk is ilyen székeink vannak, csak ez műanyag – Cssssssssssssss! – szólt rám mellettem anyu – Nehogy eláruld nekik, hogy ez más, mert abból gond lesz! – Akkor még nem értettem, minek kell ez a színjáték, így nem szóltam többet, de onnantól egyre többször észrevettem a hasonló tárgyakat otthon és a mamáéknál.
A fiatalok építkezésbe kezdtek a főváros és nagyszülők közöztt egy kis faluban. Konfliktuskerülő személyiség lévén anyu próbált alkalmazkodni és minél kevesebb súrlódást okozni nyaranta, de nem volt könnyű felvennie a tempót a vidéki élettel, ahol a nagyszüleim a kakaskukorékolásra keltek hajnali 4-kor és reggel 7-re, mire asztalhoz ültek reggelizni a jószágok meg voltak etetve, ki voltak ganéjozva és a növekvő, burjánzó virágok, zöldségek, gyümölcsök megvoltak locsolva.
Hat év ingázás és építkezés után sikerült beköltözni a saját házukba a két nővéremmel együtt akik ez idő alatt születtek meg. Hogy megünnepeljék a függetlenségüket barackpálinkával koccintottak az új házra. Másnap anyu rosszul lett, azt gondolta, biztos a pálinka tehet róla, amúgy sem bírja az erős italokat. De aztán harmadnap is rosszul lett reggel – ez bizony nem a pálinka – gondolta. Rá kilenc hónapra megszülettem én és okoztam az első csalódást apámnak, hogy a két lány mellé egy harmadik jött és nem egy fiú.
Hogy mi vitte rá apámat a rendszeres ivásra másfél éves koromtól azt nehéz megmondani, biztos az is közrejátszott, hogy zárkózott volt, nem adta ki magából a felgyülemlő feszültséget és az sem segített, hogy az ő apja is ivott, de talán az égiek írták meg így, ezt már sose tudom meg. Azt viszont igen, hogy 100 méterről felismerek egy alkoholistát még ha aznap nem is ivott. Az előző napokban elfogyasztott alkohol auraként veszi őket körül és a tekintetük vizenyős, mégha apám szeme olyan fekete volt is mint a szén a kazánházban. Az egyik legerősebb érzesem vele kapcsolatban a bizonytalanság, hogy sose tudhattam milyen állapotban, hangulatban lesz, az állandó készenléti feszültség. Valószínüleg ennek is köszönhető, hogy nagyon nehezen tudom magam lekötni, sokáig kellett a dráma az életemben, az volt a természetes.
13 éves lehettem, amikor apu már napi egy liter pálinkát gurított le és ez egyáltalán nem csiszolta a jellemét. Napi rendszerességgel így vezetett, emlékszem egyszer ő vitt haza a mamáéktól. Ültem mellette az anyósülésen és azt vettem észre hogy áttér a szembe lévő sávba. Először csak azt hittem, hogy véletlen volt és majd visszatér, de egyre csak mentünk az ellenkező sávban és végül rászóltam – Hééé!!!, – amikor végre felfogta, hogy mi történt és visszakanyarodott a megfelelő sávba – szerencsénkre senki nem jött szemben, de onnantól a gyomrom minden alkalommal összeszorulva egymerő görcsben volt, ha be kellett mellé ülni a kocsiba, és azt is megtanultam, hogy helyette is figyeljem hogyan vezet, nem túl gyorsan? Megfelelő sávban vagyunk? Bekötötte magát? Mennyit ivott előtte..?
Ebben az időszakban a veszekedések egyre sűrűbbek és hangosabbak lettek apu és anyu közt a konyhában, érezhető volt, hogy valaminek történnie kell, ez így nem maradhat az örökkévalóságig. Mi hárman pedig rendületlenül hallgatóztunk az emeleti folyósóról, bár a legidősebb nővérem, aki akkor már 17 éves volt, néha azt mondta, hogy – ezt én nem hallgatom tovább – és bevonult a szobájába, megpróbálva kizárni az erőt próbáló valóságot. Hallottunk foszlányokat, hogy apu válással fenyegetőzött – aminek mi gyerekek örültünk volna – de anyu rettegett ettől a lehetőségtől. Ekkorra már sem a szülei, sem a nővére nem éltek, nem volt családi hátországa, akik tudták volna segíteni bárhogyan, csak az unokahúga, aki egy kis Pesti lakásban lakott és próbálta egész életében kemény munkával fenntartani magát.
Egyik este azt vettük észre, hogy apu kidobta anyu ágyneműjét a folyosóra, onnan nyíltak az emeleti hálószobák és a fürdőszoba. Én és a fiatalabb nővérem bevittük magunkhoz anyu ágyneműjét és megágyaztunk neki a mi szobánkban. Nem sokkal később apu ezt észrevette, betántorgott a szobánkba és közölte, hogy ad 5 percet, hogy anyu ágyneműjét levigyük a nappaliba – itt diktatúra van, az van amit én mondok – majd lement a konyhába befejezni az aznapi üveg házipálinkát. A nagyobbik nővérem a velünk szemben lévő szobában volt, mi pedig rettegéssel vártuk, mi lesz ha feljön apu és meglátja, hogy nem vittük le az ágyneműt és anyu itt van velünk a szobában. Láttam anyu mozdulatait, ahogy a sárga szabászollóját becsúsztatja a párnám alá, de fel sem fogtam, hogy ez mit jelent, miért tette oda. Hallottuk ahogy apu nehéz léptekkel jött felfelé a 16 lépcsőfokon egyre közelebb, majd benyitott a szobánkba. Anyu és a fiatalabb tesóm voltak hozzá közelebb, én a szoba másik végéből néztem a jelenetet, ahogy apu ordítja a szokásos mondatát, mint egy kutyának – húzz lefelé, de azonnal. A tesóm beállt anyu és apu közé, vissza ordítva, hogy – te húzzál ki innen, anyu itt marad velünk. Majd egyszer csak a nagyobbik nővérem lépett be apu mögött a szobába, hogy mi folyik itt, és apu megérezvén hogy körbe vették, kilökte a nővéremet a folyosóra, aki azonnal lerohant a lépcsőn, ki az ajtón, át a szomszédban lakó legjobb barátnőjéhez menedékért. Apu ezzel a tettével elindította a dulakodást. Anyu, látva, ahogy apu kitaszítja a tesómat a folyosóra, odalépett és háromszor tökön rúgta aput, de ő olyan részeg volt, hogy nem is érezte, nem tudom milyen erő tartotta még a lábán, hogy sem a liter pálinka, sem a 12 éves folyamatos ivászat és még a háromszori tökön rúgás se terítette le. Fogalmam sem volt mit teszek, de látva ezt a jelenetet, benyúltam a párna alá és elővettem az ollót, emlékszem, ahogy kivettem, kinyitottam a tenyerem és lenéztem a benne lévő sárga ollóra. Nem tudtam, mit kezdjek vele, de az volt bennem, hogy anyu ezt valamiért a betette a párna alá, az olló segíthet nekünk-rajtunk. Egy éles sikoltásra kaptam fel a fejem, anyu meglátta a kezemben lévő ollót és kikapta onnan. Sokkot kaptam, elkezdtem hátrálni, lassan lépegetve, amíg el nem értem a falhoz, ahol ott állt a hatalmas gyönyörű, bécsi zongora. Elkezdtem magam beszorítani a fal és a zongora íves oldala közé, közben motyogtam – kihívjuk a rendőrséget, el fognak vinni innen és utána soha többet nem láthatsz minket és mi végre békében lehetünk. Nem láttam már mi zajlott a szoba másik végében, pedig nyitva volt a szemem, csak a zongora barnás faerezete volt előttem..
Valahogy anyuék kirakták aput a szobából és odahúzták a rettentő nehéz tölgyfa iróasztalt, hogy még véletlenül se tudjon bejönni a szobába még egyszer. Anyunak engem úgy kellett kirángatnia a fal és a zongora közül, mert annyira beszorítottam magam, hogy moccanni se tudtam. Sírtunk, zokogtunk, próbáltunk feleszmélni az elmúlt percekből. A nővérem, aki mindig határozottan lépett fel nehéz helyzetekben, kijelentette, hogy itt nem maradhatunk. Így hát kiterveltük, hogy holnap reggel elszökünk anyu unokahúgához. De valahogy értesíteni kellett a legidősebb nővéremet, aki még mindig a szomszédban volt, hogy mi a tervünk. Nagyon lassan és halkan megemeltük a böhöm nehéz asztalt és elemeltük az ajtótól, de csak résnyire, hogy a nővérem kiférjen. Körbenézett a sötét folyosón, látta, hogy lent a konyhából kiszűrődik a fény, szóval apu ott volt. Nagyon halkan lesomfordált a lépcsőn és lopakodva a konyha ajtótól átellenben kiszökött a ház első ajtaján, át a szomszédba értesíteni a tesómat, hogy mi a tervünk. Sikerült úgy vissza szöknie, hogy apu nem vette észre. Bár valószínüleg akkor már apu mély álomba zuhant a konyhaasztalra borulva egészen reggelig. Mi hárman rettegve, összekapaszkodva, zokogva sírtuk magunkat álomba. Másnap reggel, mire felkeltünk anyu már a munkahelyén volt. A tesóm, meg én összepakoltunk pár ruhát mindannyiunknak és a köntöseink öveit összekötve leeresztettük a nagy hátizsákokat az egyik emeleti ablakból a kertbe, majd mintha mi sem történt volna lementünk a konyhába, mint akik az iskolába készülnek. A gyomrom egy merő görcsben volt és a félelem a nővérem mögé terelt, ahogy beléptünk a konyhába egymás után. Rettegtem az újabb támadástól. Apu a szokásos helyén ült a hatalmas konyhaasztalnál és olvasta az újságot. Amikor beléptünk felnézett és mosolyogva mondta – Jó reggelt lányok – mintha semmi sem történt volna. Akkor még, 13 évesen semmit nem tapasztaltam az alkohol hatásairól, nem tudtam, hogy létezik olyan, hogy az ember elfelejti mit csinált előző este. Márpedig apu semmire sem emlékezett…