Ápolósdi (Útleírás)
Új időszámítás (5. nap)
- Megjött Jani bácsi! – viszi a hírt lélekszakadva a pályán lévő lovasoknak egy táboros. Élesen süt nap. Szellő sincs. Jani komótosan lépked, pipafüst lengi körül. Ez most az egyetlen felhő égen és földön. Érzem a dohánya cseresznye-illatát.
Le se ül, megy be a pályára és már mondja is a vezényszavakat: félfelvétel, kiskör, átlóváltás, munkavágta. Öten vannak a pályán. Erre vártak, egy igazi edzésre, kihívásokra és ehhez Jani bácsi kell. Miközben adja a feladatokat, mindenkihez van egy-egy szava, hosszú körmondatok ide nem kellenek, mester és tanítvány félszavakból is érti egymást: lejjebb a kezed, állított ököl, helyes láb, emeld fel a tekinteted. A kisebbek, a kezdők szájtátva nézik, mi zajlik a pályán. Odatűz a nap, nem érdekli őket. Én a nevetségesen lekonyuló kalapom mögé bújok. A lovak is máshogy viselkednek, kihúzzák magukat, akarnak teljesíteni, megfelelni, várják ők is az újabb és újabb feladatot. A mester dicséretét. Értenek ők minden szót.
A strandon van már a lovastáboros csapat, éppen befejezzük az ebédet. A legválogatósabb gyerek is megeszik mindent, én is. Ami erőt a délelőtti lovaglás, a jó 7 km-es strandra bringázás bent hagyott, azt a déli nap szippantja ki mindenkiből. Jani kocsival kísér ilyenkor minket, ő nem fáradt. Minden kímélet nélkül kiáltja el magát: vizilabda meccs a nagymedencében, oktatók-lovasok örökrangadó!
Fröccsen, csobban a víz körülöttem, nem igazán látom, jó kapu felé úszok-e. Öt gyerek csimpaszkodik rám, Janin több is elfér. Taposok, hogy kiemelkedjek a vízből és lehulljanak rólam a kölykök, mint ahogy a súlyos rablánc lehull a bebörtönzöttről, dobom felé a labdát. Jani azonnal megérti a „figurát” – ahogy ezt csapatjátékoknál mondják – ő is lerázza a gyerekbéklyót, a levegőben kapja el a labdát, csak egy lóbára futja, dobja és a víz alól bugyborékolja, hogy: góóóól!
- Gyere, segíts! – térek magamhoz a mély álomból Jani elcsukló kiáltására.
Kicsit csodálkozok, miért nem vagyok vizes, és hogy kerültem az ágyamba, de most nincs idő gondolkodni. Már ugrok is, edzésben vagyok. Hol a kutya, hol a macska akar ki vagy bejönni és – bár mélyen alszom- nagyon ritka, hogy ezeket a ráutaló neszeket, ajtókaparás, halk nyávogás, ne hallanám meg, akár többször is egy éjjel. Ez meg egyértelmű volt. Azonnal arra gondolok, Istenem, megint elesett…. Hogy fogom fölsegíteni?
Nem csak elesett, hanem hányt is. Automatikusan csinálom, amit ilyenkor kell: föltörlöm a trutyit, kicserélem a pólót. Csak miután nagy nehezen sikerült egymásba kapaszkodva, hol lábat, hol kart kitámasztva fölállítanom, majd visszakísérnem az ágyunkba, kezdek el azon gondolkodni, mit is ettünk tegnap este, mivel ronthatta el a gyomrát, mást evett-e, mint én. De még nem vagyok egészen magamnál. Ahogy átmegyek az én oldalamra, belehullok az ágyba, mintha falevél lennék. Ahogy a fejem a párnára ér, visszazuhanok a reggeli mélyalvásba. A régi, jó tíz évvel ezelőtti, talán éppen júliusi lovastáboros álom már nem jön vissza. Üresség van helyette és hajnali öt óra.
Kialvatlanul ébredek. Az álom nem is hazudott. Hamarosan indul az idei júliusi lovastábor második napja, július 9-e van. Hoznám Jankónak gyorsan a reggelit, de nem kér, és megint hány. Arra gondolok nem baj, jöjjön csak ki minden, ami irritálja a gyomrát.
- Igen, megkönnyebbültem, menj csak, jobban érzem magam – mondja.
Megígértetem vele, hogy azonnal hív, ha nincs jól.
A táborosok már mind megérkeztek, mire odaértem. Kihozzuk a lovakat, előkészítjük a lovaglásra őket, lemegy a reggeli torna és már bőven lovagol az első turnus, amikor megszólal a mobilom. Halk hangot hallok:
- Talán jobb, ha mégis jössz.
Gyorsan szólok a segédoktatóknak, akik gyakorlott, ügyes, szinte már felnőtt lovaslányok, hogy most el kell mennem.
- Csináljátok úgy tovább, mint mindig – mondom.
Tudom, hogy így lesz, hiszen évek óta tanítom őket, hogyan is kell jól lovaglást oktatni, mire kell figyelni. Persze nem is igazán tanítom őket. Csak hagyom, hogy egyes feladatokat ők adjanak ki a lovasoknak, én meg visszavonulok, mintha más dolgom lenne. Persze keményen rájuk szólok mindig, ha valamit nem csinálnak jól. „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt, ha nem érted / Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot” – apám ezt a Kazinczy-idézetet írta bele az emlékkönyvembe, amikor kb. 11 éves lehettem.
Tíz perc sincs az út hazáig, de mindenféle szörnyűségekre gondolok útközben: fölkelt, elesett, beverte a fejét, ott fekszik ájultan. Ezt a gondolatot elhessegetem, hiszen akkor, hogy tudott volna telefonálni. Az új verzió: kábult, gyenge volt a reggeli hányás miatt, legurult az ágyról, combnyaktörés, de még utolsó erejével elérte a telefont az éjjeli szekrényen…
Rohanok be a házba, a hálószobában mindent elborít valami barna izé. Akkor esik le, mi is ez. Ez nem kaja, ez vér. Berozsdásodott minden.
Ügyelet, mentők. Nincs laca-faca, csak annyi időm van, hogy összerakjam a kórházi pakkot és a papírjait, a legutóbbi zárójelentéseket odaadjam. Ebből van bőven. Jani sportember, válogatott motorversenyző, edző volt, gyerekkora óta lovagol. A kórelőzmények jelentős része ma már irreleváns: törések hosszú sora. Jó tíz éve a májával van gond, úgy volt, hogy újat kap. De a „Vasember”, ahogy néhányan hívták, legyőzte saját magát és életmódváltozással (0,0 alkohol, semmi műanyagozás, no stressz) úgy rendbe szedte magát, kemény orvosi kontroll mellett, hogy szinte jobb lett, mint újkorában. Egy darabig. Először síelni nem mentünk többet, ez nem is tűnt föl, hiszen ez nem mindennapi dolog. Hó se volt mindig – vigasztaltam magam. A színház és a hangverseny, meg a heti teniszezés elmaradása már jobban fájt. Egyedül a lovarda maradt. Azt az egyet nem adta föl soha. A mobilját nyújtom oda még a mentősnek és már viszik is, infúzióstul.
Ebéd előtt visszaérek a táborosokhoz. Valahogy lemegy a nap többi része is. Délután jönnek a szülők, viszik a gyerekeket. Kiosztom még az elméleti tananyagot, elköszönök, megbeszélem az önkéntesekkel a következő napot. Megy minden a megszokott rutin szerint, miért ne menne? Huszonegy éve így megy. Kihagyhatatlan. A nyár minden hónapjában egy-egy hetem, a lovastáboros biztosan jó – ki tud ezzel velem versenyezni??????? Ahogy egy kezdő lovas ráeszmél és megérti, mit miért mondok, és hogy is kell ezt csinálni – ennél nincs szebb. Ahogy annál sem, ahogy látom, korábban ismeretlenek már az első nap után a legjobb barátokként válnak el egymástól. Alig várják, hogy másnap legyen, mikor este hulla fáradtan hazamennek. Ja, hogy én is majd beledöglök, rutin ide vagy oda, csak hab a tortán.
Tudom, hogy nincs értelme rohanni a kórházba, mert a sürgősségin túljutni nem egyszerű. Bízom abban, hogy talán ez is valami olyasmi, ami legutóbb, április 1-jén történt (jó vicc!). Úgy eleredt Jani orra vére, hogy nem tudtam elállítani és annak is kórház lett a vége. Jól betamponálták, és utána – hatalmasra duzzadt orral, és a fájdalomtól aléltan – hazajöhetett.
Este kiderül, ez most más. Súlyos gyomorvérzés, még kellenek további vizsgálatok. Az intenzív osztályon van, nem lehet akármikor látogatni, itt a lista, amit hoznom kell, állapota pillanatnyilag súlyos, de stabil – hadarja el a láthatóan kimerült ápoló, mintha egy magnófelvételt indítana el magában.
Viszem a „pakkot”: pelenka, felfekvésre krém, nedves törlőkendő stb. Két nap jön az „őrző”-ben (itt így hívják az intenzívet), aztán osztályra kerül. Ez már sokkal jobb, bármikor be lehet menni, akár kétszer is egy nap. Sokat csinálni persze nem lehet, mert még se inni, se enni egyelőre nem engedik, de mégis, legalább meg lehet simogatni, bekenni a fájó térdét. A kórteremben már élet van, más betegek, azok hozzátartozói, ismeretlenül is ismerősnek fogadjuk el egymást. Mosolygunk, próbájuk erősíteni egymást így is.
Szombat van, most végre reggel is be tudok menni hozzá. A tábor előző nap sikeresen lezárult, mesélem Janinak. Sztorizok neki egy kicsit, de azzal már nem fárasztom, hogy ezúttal sem sikerült a tábort időben zárni. Akár életem kudarcának is tekinthetem, hogy ennyi éve, az összesen több mint kb. 60 tábor alatt még egyszer sem sikerült, hogy mindenkiért időben jöjjenek pénteken. Mindig van egy-két szülő, aki elfelejti, vagy ilyenekkel védekezik „mondtam az apjának / anyjának, de rá nyilván nem lehet számítani” (elvált szülő változat), „a főnököm nem engedett el korábban és nekem nincs kit megkérni” (gyermekét egyedül nevelő szülő változata), „az államtitkárnak még egy jelentést kellett leadnom” (fontos elvtárs változat). Valójában nem gond, hogy tovább maradnak, hiszen elszórakoztatják magukat, itthon vannak már a lovardában. Együtt lustálkodnak a lovakkal a karámban, vagy játszanak velük, esetleg pucolgatják őket, karámot takarítanak, program nélkül is aktívak. A rendrakás, a közös főzés utáni mosogatás, a takarítás pedig rám marad, én se mehetek még haza. Be kell látni: ez a kurfli a programban, azaz, hogy a záró napon nem ötkor, hanem háromkor fejeződik be a program, valójában egy szociológia kísérlet. Kiváló alkalmat ad egy kifogásgyűjtemény összeállítására, esetleg emberek viselkedésének megfigyelésére. Majd egyszer ezt is elmesélem.
Orvossal még nem beszéltem, de megkértem egy kedves barátot, aki az egészségügyben otthon van, hogy próbáljon meg valakivel konzultálni és nekem is érthetővé tenni, mi is történt és főleg mire lehet számítani. Jani nagyon gyenge és még csak inni engedik, de azt is csak keveset. További vizsgálatok nyilván csak hétfőn lesznek, vagyis most túlélésre játszunk. Jókor gondoltam erre, mert a folyosón éppen egy hullaszállítós tepsit tol valaki. Brrrrrrrrrr.
Valamikor tavasszal megállt az ingaóra. Jani régi lakásából került hozzám, hamar megszoktam és megszerettem. Azt hallottam, az nem jó jel, ha egy óra megáll. Eddig nem zavart, de este leveszem a falról az ingaórát. Új időszámítás kezdődött, amihez nem kell óra.
(Photo by Marcelo Leal on Unsplash)