Erica Schweitzer

Júlia története

Utálom a vihart! De ma mindent imádok, még a vihart is! – mosolyodott el Júlia, és szandálját maga elé tartva, mezítláb, tánclépésekben a szakadó esőben, hazafelé iramodott a Körúton. Úristen, de jó, hogy senki nincs az utcán! Biztos mindenki látná rajtam…mert, ma megteszem…!

Szoknyája A-volnalú, még a nyolcvanas évekből, ami remekül kiemeli kissé már szélesedő csípőjét, és jól elrejti formás combjait. Mustársárga pólója, mintha a férjétől vette volna kölcsön, eltüntette a derekát, és izmos formás karjait. Az izgalomtól kapkodva szedte a levegőt, ettől mellei kihívó ütemben mutatták meg magukat a nedvességtől szinte testszínűvé változott anyagon keresztül. Cikáztak a gondolatai. Andrásra gondolt, szíve megtelt forrósággal, aztán amit tenni készült, szabad ezt? – bizonytalanodott el egy pillanatra. …ismét András…András és újra András…

Nem is értem, hogy történhetett, hogy pont engem választott…-sóhajtott kéjesen és még az emléktől is átjárta a forróság, szája széles vigyorra húzódott.

Engem a negyven plusszos, két gyermekes anyukát? Mikor is találkoztunk először…? Talán egy éve…? Az állás interjú előtt az irodaház aulájában az én kezembe adta a pályázatát…? Minden nő meg volt veszve, ezért a pasiért…ott csicseregtek körülötte a hivatali kávézóban, már az első naptól fogva… Értekezleteken a nőknek egyre mélyebb lett a dekoltázsuk, és egyre rövidebb a szoknyájuk…és azok a vörös rúzsok a folyton csücsörítő ajkakon…! Egyszer megpróbáltam a tükör előtt, talán egy percig bírtam, elfáradt a szám és begörcsölt az állkapcsom. Mindenki vele szemben akart ülni…még Klárika is, pedig neki férje van, meg három gyereke, és minden vasárnap templomba járnak…- én csendben félrehúzódva figyeltem a versengést, és azon gondolkodtam, hogy még soha nem flörtöltem, azt sem tudom, hogy kell. Kiöltözni sincs időm soha.

Örülök, ha reggel magamra kapok valamit, miután elindítottam a gyerekeket az iskolába…különben is széles a csípőm, vastag a lábam, nincs rajta mit mutogatni…a mellem, megviselte a két szoptatás, mondjuk nem lóg vagy ilyesmi, de kisebb lett mint előtte…szóval nem dekoltázsba való…Különben is szeretem a póló szerű blúzokat és az A-vonalú szoknyákat… nincs nekem se időm se kedvem férfiakkal foglalkozni, főleg nem az ilyen sármos, tisztes őszes halántékúakkal, aki minden ujjára kap két feszes testű húsz évest. – hárítottam magamtól még a gondolatot is.

Már hetek óta éreztem a figyelmét. Észre vettem, hogy távolról néz, mintha követett volna bármerre mentem az épülteben, mindenhol ott láttam magas szikár alakját, és az volt az érzésem, hogy engem bámul azzal a kedves, őszinte, kék szemével. Őszes hajával, már-már hófehér szakállával, és csibészes mosolyával, olyan volt, mint egy angyal, aki vigyáz rám.

Értekezleteken mindig szemben ült le velem.

– Mondja Júlia kedves, ebben a pillanatban mennyi pénzünk is van a házipénztárban? Mi a véleménye ki tudjuk ezt a rendelést kp-ban fizetni, vagy utaljuk át?- nézett rám kíváncsi, cinkos mosollyal és pontosan tudta, hogy csak én tudom a választ, kénytelen leszek válaszolni. Véleményem??!! Nekem??!! Frászt kaptam, hebegtem, habogtam. Öt éve dolgozom itt, de eddig csak a jegyzőkönyvet vezettem, soha nem szólaltam meg.

– Igen kedves András, ki tudjuk fizetni készpénzben!-válaszoltam magabiztosan, és csak reménykedtem benne, hogy mások nem hallják a szívdobogásom.

Minden reggel frissen főtt kávéval várt. Amint beléptem a parányi teakonyhába már vette is ki a még gőzölő gépből a kiöntőt, kedvenc virágos csészémbe töltötte a kávét, pontosan úgy, ahogy szeretem, egy cukorral sok tejjel, nem túl erősen, pici fahéjjal a tetején. Felém nyújtotta és közben mélyen és fürkészően a szemembe nézett.

– Jó reggelt, Júlia kedves! Milyen volt az éjszakája? – kérdezte, olyan őszinte érdeklődéssel, hogy zavarba jöttem, ilyet én még nem tapasztaltam. Na jó, azért az éjszakámról nem számoltam be – mit is mondhatna erre egy férjes asszony? Történik, aminek történnie kell…az, hogy milyen volt, inkább ne is beszéljünk. Még szerencse, hogy a férjem egyre ritkábban alszik otthon.

De az, hogy valaki rólam kérdezett, arról, hogy én hogy vagyok, ismertelen érzés volt. Csak bámultam rá, meg sem tudtam szólalni. Elmosolyodott, azzal a mindent tudó mosolyával, mint aki pontosan tudja milyen volt az éjszakám, erre fülig pirultam, mint akit rajta kaptak. Nevetve távozott, de az ajtóból visszaszólt

– Imádom a hatalmas kék szemeit!

Egy másik kávés – fahéjjas illatú reggelen, megkérdezte szeretem-e a kontyomat? Este belenéztem a tükörbe. Másnap elrohantam a fodrászhoz és levágattam a húsz éve növesztett hajam. A férjem mérges is lett érte, de nem érdekelt. Még ennél is vagányabbra akartam. Mondtam Rezsőnek, akihez évente egyszer megyek titokban, hogy olyat szeretnék, mint a Beckham feleségének van, olyan, hátul rövid bubis, oldalt hosszabb fazont, mellírozva.

– Új pasi, új frizura? – vigyorgott és barázdál arcából elővillantak nikotintól sárga fogai. Látszott, hogy csak jópofizni akar, maga sem gondolja komolyan ezt a kérdést. Főleg nem az én esetemben.

Hosszabbra hagyta, és a mellírt is a jövőhónapra halasztottuk.

– Túl nagy lenne a váltás, egy ilyen hagyományos nőnek, mint magácska. – mondta. Lehet, hogy igaza van. De azért kiszedettem a szemöldököm, és befestettem a szempillám.

Lassan kezdtem el András kérdéseire válaszolni. Szokatlan volt magamról beszélni, hogy mi az, amit szeretek, és mi az, amit nem. Hogy mik az álmaim.

A kérdést sem értettem.

Álmaim, nekem? Van két gyerekem, férjem. Nevetett azzal a kisfiús nevetésével, és ismét megkérdezte, hogy mi fontos nekem.

Milyen életet szeretnék magamnak, ha ismét kislány lehetnék, és egy jó tündér úgy változtatná az életemet, ahogy én szeretném.

-Nagyon szép lány voltam, lobogó, dús fekete hajjal, hatalmas kék szemekkel, hófehér bőrrel, piros ajkakkal. Imádtam, a tűsarkúimat, a testhez álló ruháimat. Gyakran fütyültek, meg ciccegtek utánam a munkások, amikor egyenes derékkal, ruganyos léptekkel végig mentem, a körúton. Versenytáncoltam, minden buliban magamra vontam a figyelmet, mert még a discoban sem tudtam csak úgy lötyögni, és szerencsére mindig volt egy-egy jól mozgó, de általában kicsit idősebb férfi partner, akivel táncolni lehetett.

-Te most is nagyon szép vagy, és szívesen táncolnék veled. Bár én nem tudok, de te majd megtanítasz.- mondta teljes természetességgel, mintha már a közös jövőnket tervezgetné.

-Aztán férjhez mentem, ő volt az első pasim, még a középiskolából, anyám erőltette a házasságot, mert már hét éve együtt jártunk. Az anyám és a család szerint így illik. A férjem utál táncolni. Nagyjából mindent utál, amit én szeretek. Csak önmagát szereti. A sört szereti, meg a haverjait. – András résnyire szűkülő szemeiben harag villant, a számára ismeretlen férfi iránt.

– És kritizálni azt nagyon szeret. Főleg engem kritizál. A hajam sem tetszik neki, tegnap például óriási balhét rendezett, amiért levágattam. A főztöm sem jó soha neki. Hétfőn este gulyáslevest kért, tegnap este megfőztem neki, sok hússal, kevés krumplival, ahogy szereti. Még palacsintát is sütöttem. Egész este duzzogott, mert én soha nem csinálok rántott húst, pedig ő azt kívánja hetek óta. – Soha nem kértem gulyáslevest, és a túrógombócot jobban szeretem, mint a palacsintát – morgott két tányér leves és a negyedik palacsinta után. Lassan kezdem elhinni magamról, hogy hülye vagyok, és rosszul emlékszem.

– Én mindenevő vagyok, még a kelkáposzta főzeléket is megeszem. – elképzeltem ahogy ülünk együtt a konyhában, és kelkáposzta főzeléket eszünk fasírttal.

– A férjemnek mindennel baja van, amit én csinálok, vagy nem csinálok, szerinte az én feladatom, hogy mire ő hazaér enyhén spiccesen, minden úgy, és akkor legyen, ahogy ő az abban a pillanatban akarja. Miért nincs meleg vacsora az asztalon? Miért nem hideg vacsora van? Miért nincsenek a gyerekek még megfürdetve? Miért vannak megfürdetve, mikor ő még játszani akar velük? Miért ne lehetne este tízkorkor játszani, ha ő csak ekkor ér rá? Mond meg a tanárnak, hogy ne feleltesse! Vagy inkább ne is menjen iskolába, nehogy már a hülye tanár mondja meg, hogy mikor fekszünk le, ez az én családom, itt én mondom meg, hogy mi történik. – elnézést, hogy ezt így magára zúdítottam kedves András.

– Én szeretem a rendszerességet, és a kiszámíthatóságot, ahol gyerek van, ott ez különösen fontos, így a felnőtteknek is van esélyük kettesben tölteni egy kis időt esténként. – csillant a vágy a szemében– ekkor rájöttem, hogy mi hiányzik, a kiszámíthatóság…na és persze a vágy.

– Hogy nézel ki? Nézz magadra! Olyan, vagy mint saját öreganyád! Fodrászhoz mentél, meg kozmetikushoz? Erre költöd a pénzünket? – üvöltött velem a férjem vacsora után.

– Én szeretem, ha egy nő csinos, és igényes. – András felém nyúlt, és a fülem mögé simította a hajam.

Mintha áramütés ért volna.

– Ha visszautasítottam a közeledését, gyakran elrohant és napokig nem jött haza, olyankor fogalmam sincs, hogy hol van. Eleinte rettegtem, hogy soha többé nem jön haza. Most attól rettegek, hogy haza jön.

Olyankor éreztem meg a szabadság ízét. (Annak idején, a körúton a lobogó hajammal boldog akartam lenni, és szabad.)

– Nincs annál vonzóbb, mint egy szabad, és boldog nő – nézett rám András vágyakozva.

Júlia haza ért, az üres lakásban fülledt nyári hőség fogadta. Gyorsan ablakot nyitott, a vihar utáni szellő lehűtötte a levegőt, és az izgalomtól felhevült bőrét. A gyerekek szerencsére az anyjákénál nyaralnak vidéken. Letusolt, sokáig testápolózta magát, rózsaszín köntösébe bújt, illatos haját, rózsaszín törölközőbe csavarta.

Mert egy nő legyen csinos és igényes.

Előszedte a bőröndöket, és néhány zsákot.

Kinyitotta a gardróbot, és pakolni kezdett. Közben pezsgőt kortyolgatott, és még egy hosszú cigire is rágyújtott, amit a szekrény mélyén talált.

Zsákokba kerültek az A-vonalú szoknyák, a pólók, a nagymamás bugyik, a kényelmes pamut melltartók. A tetejére került az átázott szandál, és az ódivatú barna táska.

A bőröndökbe az ingek, zakók, szétnyúlt mackó nadrágok, zoknik, alsóneműk, borotválkozó szett, férfi tusfürdő, és minden apróság, amihez úgy érezte, már nincs köze, ami már nem hozzá tartozott.

A zsákokat, levitte a kuka mellé, a bőröndöket kitette a lépcsőházba, az ajtó elé – ismét nem tudta hol a férje. Lehet, hogy csak napok múlva jön haza.

Fogott egy csavarhúzót és zárat cserélt. Szerencsére ezt is megtanulta a férje mellett.

Megitta a maradék pezsgőt, boldogan nevetve rumbázott körbe a lakásban.

Reggel, tűsarkút, testhez álló ujjatlan, piros ruhát húzott. Haját buján bebodorította, szempillaspirál, pici rúzs, majd egy kis boríték táskával a hóna alatt, boldog mosollyal indult el dolgozni.

(Photo by Ben Mysc on Unsplash)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: