a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Hermész ül a teraszon, decathlonos horgászszékén, és nézi a barna bőrt a karján, melyből kalászként állnak ki a szőkés szőrszálak. Töpreng, egyre nagyobb mélabú vesz erőt rajta. Anyja, Maia, sose kente be őt tejföllel, húsára sose égett rá a bőr.
Na, igen, a bőrtáskában volt a laposüveg is, két év múlva, Tomika születésekor Géza már munkanélküli volt, és az életlétráról egy sebes csúszdára váltott. A csúszdán csak kevesen tudnak felkapaszkodni.
Az esküvő olyan volt, amilyen ők. Vagyis, amilyen Anikó. Harsány, zsúfolt, olyan sok. Érted. Olyan sok. Tomit megint élőben látni, ah, de hiányzott. Karomba teSvérem!
Hihetetlenül kevesen képesek a személyiségüket levetkőzve, stratégiát váltva pókerezni. Ha mégis megpróbálják, engem akkor sem tudnak meglepni. Az újítás vágya még nem is tudatosul bennük, amikor a feromonok már elárulták őket.
Ma az évnyitó előtt meg akartam mondani Sárának, hogy idén ne jöjjön mindennap hozzám, mert már nem akarom, meg hogy van már nekem Eszter. Azt terveztem, azt mondom majd neki, hogy vége.
Az aukciót novemberben rendezték, és Hubertnek ezen novemberben sem sikerült leszoknia a cigarettáról, igaz, nem is próbálkozott: az aukcióra menet újra rágyújtott.
Repes a szívem, hogy végre látom, elfeledkezem az osztályról, a kirándulásról, és csak vele vagyok elfoglalva, amíg az osztályfőnök rám nem szól, hogy mennünk kell. Mindenféle apró ajándékot kapok tőle, főleg csokikat, az egész találkozás mégis valami kellemetlen érzéssel tölt el. Először döbbenek rá, hogy idegen, furcsa, talán kissé szégyellni való alak ő.
Gránátalmával álmodok, a héjától fosztott, élénkvörös gumó ott van a két tenyerem között. Beleharapok, államról vörös cseppek peregnek az ostyafehér járólapra. Rágom tovább, szemhéjam reszketeg napellenző, a gyümölcs húsába fúrom az arcomat.
Korán indultak, mert Gizi nem talált megfelelő cipőt a fekete kiskosztümjéhez, és két napja rágta Lajos fülét, hogy ha már úgyis Pesten járnak, a temetés előtt ugorjanak el a budai Skálába, venne végre egy rendes alkalmi szandált, kis oldalpánttal.
Nem köllünk mink senkinek sem! Képzetlenek vagyunk, azt mondják! Pedig jártunk ám iskolába mink is, de hamar ott kellettett azt hagyni, kinéztek minket onnan is. Sose vótunk jók. A cigány, az itt nem lehet jó ember!
Amikor megjelenik a színen a színésznő is, lopott pillantást vet rá, érzelmei vegyesek: gyűlöli, mert az belülről ragyog és irigyli, mert annak szűk szabású jelmezében mintha vékonyabb lenne a tegnapi derék, laposabb az előző napi has, amit kárörvendően figyelt meg akkor.
Történetei hallatán a hideg futkosott a hátamon, mégis, írásai úgy olvastatták magukat, ahogy csak a jéghideg kútvíz tudja itatni magát tikkasztó nyári napokon. Hogyne olvastatták volna, hiszen a sorok mögött egy olyan ember kristálytiszta alakját mutatták meg, aki nem fél semmitől és akin nem fog semmi, aki a legnagyobb veszedelemből is győztesen kerül ki.
A kortársak között mindig van egy összetartozás érzés. Ha ráadásul még nők is mindketten, továbbá Péterfy-ék közegében tanulják, élik át ezt a szeretett, vágyott, izgalmas kalandot, az írást, akkor ez még erősebb.
Arcára kiültek a gondok. Ritkán mosolyodott el. Csak amikor felolvasta az írását vagy mesélte a történeteit, akkor vidult fel. Imádta, ha még kérdezgettük, és ez vagy amaz, miért és hogy volt.
Nem tudom, valaha elmondtam-e neked, mennyire tisztellek az erődért, bátorságodért, s azért a konok kitartásért, ami folyvást hajtott előre… vagy azt, hogy szeretlek, bár ehhez nem kellettek ilyesfajta indokok.
Csak rá kell ezekre nézni. Mind lúzerek. Ez a csaj is, milyen szánalmas már! Látszik, hogy tök frusztrált. A másnapos sminkmaradék rajta, meg ezek a rongyok… semmi stílus, gagyi az egész úgy, ahogy van. Nyomok egy kis Bruno Mars-ot, tőle mindig jobban érzem magam.
Bence egyre gyarapodó varrástudományát plüssállatok készítésére fordította. Sok-sok játékot varrt, gyerekeknek, felnőtteknek és persze saját maguknak! Még Baldur is kapott párnának egy óriási krokodilt.
Hogy mi történt ezután? Nem tudom. Nem tudok emlékezni, és talán ez így is van jól. Sokszor el akartam már mondani a terapeutámnak ezt a történetet. De akárhányszor jöttek volna a szavak, visszanyeltem őket.
Utoljára a menyasszonyi ruháját veszi elő. A szoknya ugyanolyan, mint a többi, hosszú, bő, rakott és tarka-barka, csak a kötény más, mert az nagyon ünnepi: egyszínű piros, és aranyozott a szegélye. Kérdi, nem akarnám-e felpróbálni.
