Tag: Laczik-Pintér Edit

Nem bírta az erős fényt, megfájdult tőle a feje, így inkább egész nap a lakásban maradt. Folyton pakolt. Ha nem tehette, vibrált benne a feszültség, amiről sosem tudta megmondani, honnan ered, csak azt érezte, ahogy átveszi az uralmat a teste felett.

A legjobb pillanat az, amikor belépek az arénába, a narancssárga bikinim feszül rajtam, izmaim kidagadnak. Imádom, hogy veszettül erős vagyok, senki nem bánthat!

– Fogja be, amíg szépen mondom! – fordult felé a férfi – Magát senki se kérdezte! Nem érdekel az istene! Eddig sem segített rajtam, ezután sem fog. Maradjon csendben, megértette?

Nem tudom, mi történt velem, de nevetni kezdtem én is, hiába próbáltam abbahagyni, képtelen voltam rá. Karesz meg csak állt és nézett, a szemében nem volt harag, jobban értett engem akkor, mint én magamat.

A mentők pár perc múlva megérkeztek. Nem akartam látni, és nem akartam tudni semmiről. A hátsó kertbe menekültem.

Most veszem csak észre, hogy a doki kifestette a várótermet, hófehér minden, még a székek is. Talán egy éve jártam itt utoljára. A képeket is lecserélte.

Móni volt az esküvői tanúja. Mindent megbeszélt vele, azt is, hogy amikor terhes lett, három hónapig nem engedte magához Andrást, mert annyira félt, hogy elveszítheti a babát. Később meg már András nem nyúlt hozzá, nehogy kárt tegyen a kicsiben.