2014 februárja volt és hétfő, az biztos. Aznap este a Deep Purple koncertezett Budapesten. Amikor meghallottam a hírt, izgatott lettem. Milyen jó lesz élőben hallani azt a zenekart, aki kamaszkorom kedvence volt, eszembe jutott az osakai koncert lemeze és Ian Gillan, mindegy, hogy ma már nem tudja elénekelni a Child in time-t, akkor is óriási fazon marad. Néhány napra rá pedig megtudtam, hogy ugyanezen a hétfői napon Borbély Szilárdnak is lesz egy műsora a MÜPA üvegtermében. Fel van adva a lecke, hogy legyek egyszerre két helyen?
Borbély Szilárd azért is fontos volt nekem, mert valaki ajánlott tőle egy verset. Hosszú nap el – ez volt a címe. Milyen hülye cím, gondoltam, semmi értelme, de kíváncsi lettem rá. A könyvtárban olvastam el. Hosszú szöveg, viszonylag kevés és hétköznapi szavakat ismételget, és ez a különös monoton ritmus a befejezetlen mondatokkal teljesen lenyűgözött. Elhatároztam, meg kell szerezzem ezt a verset, hogy bármikor kéznél legyen. A neten nem volt föllelhető, a könyv régen elfogyott. Szokatlan lépésre szántam rá magam, kikerestem a költő telefonszámát, nem volt nehéz, a debreceni egyetemen tanított. Sokáig csörgettem, mígnem beleszólt egy női hang, nem tudja, mikor lesz benn, írjak e-mailt, az biztosabb. Gyorsan megírtam a kérdésemet, tud-e arról, hogy esetleg talán lenne egy példány valahol elfekvőben, szívesen megvásárolnám. Napok múlva jött a válasz, udvariasan elnézést kért, hogy nem írt korábban, a könyv valóban nem kapható, de elküldi nekem mellékletben. És amikor megnyitottam, ott volt a vers drámai jambusok alcímmel, Times New Roman betűtípussal .rtf kiterjesztésben.
Később a szerzőnek volt egy estje Budapesten a Nyitott Műhelyben, elmentem, meghallgattam, és hálálkodva személyesen is megköszöntem. Örömömben és izgatottságomban megkérdeztem, hogy tegeződhetünk-e, hiszen én vagyok az idősebb, mondta, hogy persze. Látva a költőt, azon tűnődtem, hogy lehet ilyen feszültséggel teli verset írni szürke zakóban és tiszta bölcsész tekintettel? Ehhez minimum valamilyen egzaltált külső illene, hosszú haj és mondjuk piros kockás nadrág.
Felidézve az emlékeket, gyorsan eldöntöttem: a MÜPA-ba veszek jegyet, a csudába, a Deep Purple előbb fog megint Budapestre jönni, mint Borbély Szilárd Debrecenből, így beszéltem meg magamban.
Döntésemet nem bántam meg, hatalmas élmény volt. Az íróval folytatott beszélgetés közben két fiatal színész verseket olvasott fel, és egy cimbalomművésznő is játszott. Nagyon extrém hatást keltett, hogy egy nő püföli a húrokat, de teljesen beleillett a zaklatott, tömény és hosszú műsorba. Mikor vége lett, mondták, hogy a költő hamarosan kijön, lehet dedikáltatni, könyveket vásárolni, beszélgetni. Zúgott a fejem, elhatároztam, hogy nem maradok tovább, hanem szép csendben hazamegyek a februári hidegben, így lesz kerek a nap.
Kedden és szerdán is sokszor eszembe jutott ez a nyugtalan este. A cimbalmos nőre gondolva bevillant Márai Füves könyve, melyben mindig választ találtam az élet nagy kérdéseire, fölütöttem a 94. fejezetet: „…Ahová a zene kiárad, az értelem törvényei nem érvényesek többé. A gyönyörűségben, amelyet a zene ad a halálvágy kéjes megsemmisülésének beteg érzései hullámoznak…”
Csütörtökön azután a neten bóklászva megakadt a szemem egy rövid híren. Első érzésem a düh és a harag volt, hogy cserbenhagyta az olvasókat, az üvegterem hallgatóit. Gyorsan átfutottam az összes portált, hátha találok egy bővebb hírt, talán autóbaleset vagy szívinfarktus, az is tragikus. Mindenhol ugyanaz az egyenszöveg, lassacskán leesett, hogy a tragikus hirtelenséggel nem jelent mást, mint amit én is gondoltam elsőre, csak nem akartam elhinni.
Hosszú nap el…
Fotó: cottonbro studio, kép forrása: Pexels