a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Hajolok fölé, nyirkos öregszaga van, ahogy számat a penge ajkához szorítom, mély sóhaj szakad fel belőle, belezúdul a számba a műfogsor alól szivárgó áporodott szájszag. Meghalni fáj. Talán az infúzióba tett morfin kicsit enyhíti, talán az átkíséri, talán feloldozza.
A Felhő Café első online beszélgetése.
Hogy lehet írni a másik nem szemszögéből? – ezzel a kérdéssel indul a beszélgetés, amibe most bekapcsolódhattok, belehallgathattok, így néz ki egy átlagos hétfő este a Péterfy Akadémia Regénykarbantartó csoportjában.
– Figyeljen rám hölgyem. Én értem, hogy ön kolléga. De épp ezért tudja pontosan, hogy a dolgok nem így működnek. Álmomban nem gondoltam volna, hogy egy életellenes nyomozónak – még ha csak százados is – ezt nekem kell elmondanom.
Ébredés után lassú ütemben erősödő szorítás gyomortájon, aztán kilenc előtt pár perccel az első telefon a kórházba. Előbb a központ jelentkezik, aztán jön a recsegő dallam, míg várakozom a kapcsolásra, utána meg már kezdhetem is.
Elővesz egy talpas poharat a mosogató feletti szekrényből, egy pillanatig nézegeti a szagelszívó lámpájának gyenge fényében, aztán inkább vissza teszi a helyére, megfogja a hűvös palackot, visszamegy a nappaliba, letelepszik a kanapéra, beburkolózik egy puha barna plédbe és bámulja a sötét semmit az üvegfalon át. Aztán meghúzza az üveget.
– Néha, ha rád gondolok, elképzelem, hogy mással vagy… – folytatja, mintha meg se hallotta volna, amit mondok – aztán kimegyek a vécére és hányok. Ugye nincs senkid? – kérdezi és a törzsével egészen kifordul, hogy a szemembe nézzen. Olyan közel van, hogy a lehelete beletolakszik az orromba. Nyelek egyet és fogalmam sincs, mit mondjak. De úgy látszik, nem is kell. Mikor újra megszólal, süt a gyűlölet a hangjából.