
Stájn Emma: Anyaszomorítók
Sötét van. Nem látok semmit, de azt hiszem, valahol a szabadban vagyok, mert érzem az arcomon, hogy fúj a szél. Évi itt van velem. Látni nem látom, de érzem.
a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Sötét van. Nem látok semmit, de azt hiszem, valahol a szabadban vagyok, mert érzem az arcomon, hogy fúj a szél. Évi itt van velem. Látni nem látom, de érzem.
Egy határozott mozdulattal behúzta a tolóajtót, miközben kicsit azért furdalta a lelkiismeret a sárosan bedobott cipő miatt. A robosztus IKEA szekrény külső, tükrös felülete kifogástalanul ragyogott.
A seftelni vágyóknak sem volt vonzó a kilométer hosszan belátható, gyér növényzetű határszakasz; a legkapósabb termékek, azaz az Amo szappanok és a Postinor tabletták a faluszomszéd asszonyok által értek célba a túloldalon olyan játszi könnyedséggel, hogy furfangjuk bármelyik hollywoodi forgatókönyvíró dicséretére vált volna.
„Kisfiam!” – halljuk az ismerős, de már fátyolos hangot. Az arca beesett, a bőre elvékonyodott, kék és zöld minden apró érintéstől; a haja régóta ősz, karjai gyengék már ölelni; a felismeréstől könnyes, cirmos szemei azonban makacsul belekapaszkodnak a rég nem látott unokába, kizárva minden – és mindenki mást.