a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Történetei hallatán a hideg futkosott a hátamon, mégis, írásai úgy olvastatták magukat, ahogy csak a jéghideg kútvíz tudja itatni magát tikkasztó nyári napokon. Hogyne olvastatták volna, hiszen a sorok mögött egy olyan ember kristálytiszta alakját mutatták meg, aki nem fél semmitől és akin nem fog semmi, aki a legnagyobb veszedelemből is győztesen kerül ki.
Fájt. Hogy mindig csak részegen talált szépnek. Mindig csak részegen szeretett máshogy, nem barátként. Megcsókolt, ha kedve tartotta. Nem szerelemből, puszta vágyból. Közönség előtt. Aztán megdugott. Alternatív megoldásként az öngyilkosságára.
Az utca végén, talán felvesz majd valaki. Átkozott kertváros. Talán. Autó persze közel s távol sincs, remek! És ez a hülye eső is. Már bugyim is vizes.
Hetvenéves elmúlt, mire eljutott egy focimeccsre újdonsült barátaival, köztük Günterrel, akivel csak néhány hete ismerkedett meg kedvenc sarki kocsmájában. Günter szerezte a jegyeket, ő intézte a buszt és természetesen a sörről is ő gondoskodott.
És az erkélyek! A hálószobáé kicsi és a csendes utcára néz. Ha jobban kihajolok, látom a fák között a folyót. A nappalié ellenben hatalmas és csodálatos. Életemben nem láttam ilyen szép kőcsipkés erkélyt, pedig a kerületben elég sok különleges erkélyt látni. Ez az udvarra néz. Épp a hintára.
A férfi részeg. Mint minden este. Sörösdobozok között támasztja a fejét a konyhaasztalon. Aminek évek óta mozog az egyik lába.
Már nincs tű. Valami műanyag vacak van helyette. A többiek feladták. Feladtak. Óvatosan próbálom behúzni a kezemet a paplan alá. Nem sikerül. Megszán és betakarja. Nem mosolyog, de az arca már nem olyan merev. Talán az enyém sem.
Sötét van, mikor magamhoz térek. A fejem fáj. A nyakamig húzott paplan alól csak a jobb kezem lóg ki. Tű fölött ragtapasz. Robert az ágy melletti széken ül. Arcán kék sebészi maszk. Először nem is ismerem meg. Háta görnyedt, kezei ernyedten lógnak az ölében. Szeme a szürkére kopott kórházi szoba falát nézi. Meredten. Üresen.