Az irtás szélén gyülekeztek a hajtók. Nagybajszú, éltes vadászmester igazgatta őket.
Mögöttük a vadásztársaság puskásai álldogáltak. A hajnali féldecik és a decemberi fagy vörösre festette az orrukat. Fegyelmezett vizsláik a csizmaszáraikhoz támaszkodtak. Remegő inakkal, szemüket gazdáikra függesztve jelezték, felkészültek a hajtásra. A gazdaság területén gyakran volt fácán-, nyúl-, őzvadászat, a parlagon hagyott rizstelepek csatornáiban kacsavadászatra is sokszor sor került. A betanított vadászkutyák feladata volt, hogy megkeressék a bozótosba esett fácánokat, nádasba pottyant kacsákat.
A földúton álltak a lovaskocsik, amiken kihozták a majorból a vadászokat és a hajtókat. A kocsisok a kifogott lovakat az útszéli akácokhoz kötötték, a puskaropogástól megriadva nehogy felborítsák a szekereket. Egy fiatal, félrecsapott vadászkalapos hölgy, karján pálinkás garabollyal, újabb féldecis körrel kínálta a puskásokat. Rendje volt a pálinkázásnak. Télen a többórás szekerezéskor a felfázástól védte a vadászt. A majorból induláskor egy feles volt a beköszöntő. A vadászterületre érkezéskor még egy feles, a vadászterületről visszainduláskor egy újabb pohárka. Én a Pungyuli csúfnevű mezőőrrel ácsorogtam a didergető szélben, igazából nem is a hidegtől reszkettem, inkább az előttünk álló öldöklés volt rám ilyen hatással. Pungyuli is elfogadta a kínálást, és lazán gallér mögé dobta a pálinkát. A pálinkázási szokásokat is ő részletezte, mint kötelező aktust. Nyáron ugyanez volt az előírás, annyi különbséggel, hogy a Hubertusz nevű, büdös ital került a kupicákba.
Apu küldött ki Pungyulival fácánvadászatra, hadd lássak olyat. Nem mellékesen azért, hogy edződjek, okosodjak, mire megnövök, jó „ugrómókus” legyek. Gyakran használta ezt a kifejezést saját foglalkozásának karikírozására. Szerinte a gyakorlatnak legalább olyan súlyú szerepe volt a technikumban, mint az elméletnek. A jó mezőgazdász egyszerre használja az eszét és a kezét. A jó tervezés és a precíz megvalósítás volt az elve, kitűnő vetésterveket készített, pontos számításokkal. Anyunak más volt az ilyenfajta edzéshez kapcsolódó nézete.
A gyereket nem kell mindenáron megfázítani, így is alig látszik ki a takonyból.
Pungyuli apunak nem csak beosztottja, hanem barátja is volt. Sokszor vitte magával vadászni. Együtt lovagoltak a vadak után. Ők ezt határszemlének nevezték, a vadászat csak járuléka volt a gabona és kukoricatáblák szemlézésének.
A mezőőr a kordéja oldalát támasztotta, vállán kétcsövű sörétes puska lógott, övén töltényes táska függött. A lovat ő is kifogta a kordéból, de szabadon hagyta az útszéli perjéket csipegetni. Az ő lova nem fél a lövések hangjától, mondta nekem, majd hozzádünnyögte lelógó, nikotintól sárga bajusza alatt, hogy jól is nézne ki az a mezőőr, akinek a lova világgá szalad a puskadurranástól.
Amikor nem a gazdaság mezőjét őrizte, az agronómusok irodájában üldögélt, maga elé meredt és dohányzott.
Nem szerettem a mezőőrt. Egyszer azt mesélte nekem, hogy a táskájában kóbor kutyák orrcimpáját hordja egy zacskóban, az orrokat borotvapengével szokta lemetszeni, mutatta is a félbetört borotvapengét. Lőszert kap a cimpákért, amikor leadja őket a vadásztársaságnak, minden orrért két hűzlit. Azért lövi le a kóbor kutyákat, mert kárt tesznek a vadállományban. Én is sajnáltam a vadállományt, de annál jobban szántam a lelőtt kutyákat és utáltam Pungyulit.
A kutyák irtásának dacára gyakran elmentem vele kordézni. Ez a kétrudas, kétkerekű, kétszemélyes járgány nagyjából egy félbevágott hintó elejére hasonlított. A rudak közé fogott ló hámmal tartja és húzza a kordét. Megengedte, hogy hajtsam a lovat, azért is mentem vele. Azt mondta, amíg én hajtok, addig figyeli a környéket, nem lopják-e a terményt. Szemére húzta a kalapot, és hortyantott egy órácskát figyelés helyett. A sárga ló magától is elment a dűlőutakon. Azért én is ügyeskedtem a kantárral. Jól megrángattam a szárakat, amivel felidegesítettem a lovat, de akkor sem tért le a megszokott utakról. Pungyuli zsinórdohányos volt. Még szundikálva is cigarettázott. A bajuszából éppen csak kilátszott a cigaretta parazsa. A kopott, zöld madzagos kalap alól lágyan, bizakodón göndörödött elő a füst. Reméltem, hogy egyszer csak kigyullad a bajusza, de mielőtt lángra kapott volna a loncsos szőrzet, egy sercintéssel oldalra köpte a csikket. Rögtön kotorászni kezdett a zubbonyzsebében újabb cigaretta és az öngyújtó után, majd a kalap karimája alatt egy kattintással rágyújtott, anélkül, hogy a bajusz áldozatul esett volna. Egyszer aztán elégtételt kaptam a sok lemetszett kutyacimpáért. Erős gyeplőrángatással hajszoltam a lovat, és egy merész kanyarban elszakadt a kopott hám, a kordé hanyatt dőlt. Én szerencsésen és ügyesen hengeredtem le a gyepes padkára. Pungyuli viszont a kordé mögé nyekkent a kőkemény földútra. Nem segítettem neki feltápászkodni. Hosszú percekig görnyedten térdelt a felborult kordéba kapaszkodva. Keservesen nyögött, tapogatta, fájlalta a derekát. Egy cseppet sem sajnáltam. Eltartott negyedóráig, mire sikerült felegyenesednie.
A ló idegesen kapált az égnek meredő rudak előtt, úgy tűnt, neki is elege van Pungyuliból. A mezők őrzője hangos nyögések közepette visszabillentette a kordét, rágyújtott, majd manila madzagot kotort elő a táskájából, összekötözte vele a szakadt hámot, közben maga is visszazökkent megszokott nyugalmi állapotába.
Pungyuli a mezőőrség mellett egészen tűrhetően hegedült. Volt egy bandája is, emlékszem, hogy egy gazdasági vacsora bálon klarinétossal és bőgőssel magyarnótákat játszottak, apuék harsányan kiabálták hozzá a szöveget. Pungyuli volt a prímás, a klarinétos vézna kis emberke, többnyire ugyanazt a négy-öt futamot játszotta minden nótában, a bőgős nagypocakú cigány ember volt. Érdekes, színes húrok voltak a bőgőjén, és én rájöttem, hogy a találékony zeneművész szigetelt villanydrótokkal húrozta fel a bőgőt. Vonót nem használt, csak pengette a vezetékeket.
Apu szeretett ultizni, rendszerint nálunk jött össze a kompánia, a szomszéd állatorvos, a magtáros és a gépcsoportvezető voltak az ultipartnerek, Pungyuli kibicelt, vagyis inkább révetegen bámulta az asztal sarkára tett fröccsöspoharat, és dohányzott. Apu keze nagyokat csattant az asztalon, amint az utolsó erős aduval elfogta az állatorvos színultiját, vagy éppen nagyokat nevetett a jól megjátszott betlin, bosszankodott a vesztett partin.
Apróban játszottak, a játék végén besöpörhettem a tízfilléreseket, egy stolverket kaptam darabjáért a boltban.
Ha kártya közben több fröccs fogyott a szokottnál, még énekeltek is, Pungyuli ilyenkor behozta a kordé ülése alól a hegedűt. Természete szerint főként bánatos nótákat játszott.
Dohányszagú, kopott hátú, öreg szerszám volt Pungyuli hegedűje. Égett cigaretta foltok tarkították a testét. A fehér gyantapor vastagon megült a palló előtti repedezett lakkon, egy része szelíden begöndörödött a hangrésekbe. A hangszer a duplacsövű, sörétes vadászpuskájára emlékeztetett, ahogy az álla alatt tartva megcélzott vele egy-egy nótát. Húzott egyet a kulcsokon, mikor úgy találta, mellé lőtt valamelyik hangnak a zene vadállományában. Hegedülés közben is dohányzott, a hamu a hegedűre hullott, és a füsttől könnybe lábadt a szeme, mintha a szomorú nótáktól elérzékenyült volna. Pungyuli nagyon büszke volt arra, és ha alkalom volt rá, mindenkinek el is mesélte, hogy az egyik vadászaton részt vett Kádár János pártfőtitkár és Czinege Lajos honvédelmi miniszter. Kádár a szekérről leszállva kezet nyújtott a közelében álló vadászoknak, és az ő kezét is megszorongatta. Az volt a véleménye, hogy Kádárnak acélból van a marka, ami nem csoda, mert eredetileg vasmunkás volt.
Az irtás szélén megindultak a hajtók, csapkodták a bozótost, kurjongattak, kiabáltak. Egy vonalban törtek előre, nem hagyva menekülési utat a vadaknak. Előttük fácánok rebbentek fel kétségbeesetten, de a sűrű kökénybokrok útjukat állták, nem tudtak szárnyra kapni. A puskások vállukhoz emelték fegyvereiket, és lőni kezdték a madarakat.
Pungyuli a kordénak dőlve, fejét a puskatusra hajtva, le és fel és oldalra ingadozva követte a fácánok röppályáját a duplacsövűvel. A lezuhanó fácánok vergődése közepette finom valcerek göndörödtek az égnek. A muzikális mezőőr úgy vezényelte a futamokat a puskacsővel, mintha karmesteri pálca volna. Simulékony pianókat váltott dörrenő fortissimókra, majd reszketeg vibratókat küldött a menekülő fácánok felé. Néha leengedte a fegyvert, letörte a csövet, kivette belőle a hűzliket, kezét a lőszeres táskába süllyesztette, majd kihúzta a friss töltényeket, a csövekbe tolta, és határozott, látványos mozdulattal felcsapva azokat célra tartott.
Felültem a kordéra, és figyeltem a mezőőr mozgásművészeti kisbemutatóját. Egyetlen dörrenést nem hallottam Pungyuli puskájából. A pár lépésre legelésző ló ügyet sem vetett Pungyuli álságos előadására, nyugodtan harapdálta a hó alól kikandikáló száraz perjét.
A vadászat végén a hajtók párhuzamos sorokban felrakták a terítéket. A nagybajszú vadászmester megszámolta az elejtett fácánokat.
Pungyuli a kordé ülése alá dugta a puskát, és a hám csatjaival bíbelődött, majd fűcsomóval lecsutakolta a sárga hókásás csüdjeit. Azt mondta, sokat ácsorgott, és átfázhatott a lába. Ügyet sem vetett a fácánokra és a vadászmesterre.
A vadászmester közelebb lépett, és négy, a nyakuknál párban összekötött fácánt dobott fel a kordéra.
A részed.
Négy? Kérdezte Pungyuli közömbösen, mintha nem látta volna, hogy négy.
Hányat lőttél?
Nyolcat, egyet pedig megkócoltam, motyogta Pungyuli, közben ravaszul rám hunyorított.
Akkor négy. A fele annak, amit lőttél. Annyi jár. A többi a társaságé.
Meg itt a nyolc töltény is, a baklövésekért nem jár lőszer, különben te nem szoktál mellé lőni, mondta a vadászmester, és átadott nyolc éles hűzlit.
Pungyuli biccentett, hogy rendben van, és elsüllyesztette a töltényeket. Én viszont láttam, hogy nem igazán van így rendben. Legalábbis nem az igazságnak megfelelően, ugyanis Pungyuli egyszer sem sütötte el a puskáját. Eljátszotta, mintha lövöldözne, látszólag többször is újratöltött, de a csőből kivett hűzliket éppen csak bedugta a lőszertartó táskába, majd ugyanazokat húzta elő.
A vadászmester tovább lépett.
Pungyuli néhány hosszú szippantással csonkig szívta a szája sarkában lógó cigarettát, zöld vadászzubbonya zsebéből újabb szálat halászott elő, és a csonkig égett csikk parazsáról meggyújtotta. A lovat komótosan a két rúd közé vezette, eligazgatta a hámot, elrendezte a hajtószárat, feszesre húzta és bekapcsolta a csatokat. Mindezt olyan lassan, szertartásszerűen csinálta, hogy addig a vadászmester is végzett a zsákmány szétosztásával, ami egyúttal a vadászat végét is jelentette.
Felkászálódott a kordéra, megdögönyözte az ülésen lévő szalmazsákot.
Na gyere, öcsém! Visszaadlak apádnak.
A kanca elügetett velünk a major felé.
Pungyuli egy ideig némán zötykölődött a kordén, aztán kis idő múlva markomba nyomta a hajtószárat. Szemébe húzta a kalapot, fázósan összeütögette a tenyerét, és a zubbonyzsebből újabb cigarettát kotort elő. Jókedvű füst szállt, bodorodott elő a kalapja karimája alól.
Nem sajnálom én a fácánokat, csak takarékoskodtam a lőszerrel.
Láttad, mennyit lelőttek a többiek helyettem? Meg aztán ráuntam a lövöldözésre, lőttem eleget, ha nem muszáj, nem lövöldözök.
Mindegy, ki lőtte le őket, ebből a négyből pedig kettő a tiéd. Különösen, hogy ingyen van. Ott voltál, mint én. Te sem lőttél, mint ahogy én sem.