Ki tudja, mióta hasaltam már a forró homokon és bámultam magam előtt az izzó levegő násztáncot járó, megtört darabkáit. A pillanatok olyan merészen követték egymást, hogy a repülőgép szaggatta felhő eltűnt, és a helyén máris ott állt a szalmaszőke, rövidre nyírt hajkalapját csokibarnán viselő viaszfigura; kedvesen biccentett, kalapjának vékony karimáját felperdítette a szellő, nedves, fehér fogai körül a mosoly olyan volt, mint a fagylaltját ízlelgető kislányé a strand kék-fehér csíkos napernyőinek egyike alatt. A hajamban a sót csomósra keményítette a nap, a homok formázhatatlanul hámlott a tenyeremről. A hangosbemondóból folytak a hírek, és betolakodott a világ a napozók közé. Bermudanadrágos fiatalság sétálgatott előttem, napvakítottan botladoztak a homokba süppedő lábujjak, bokák. „Hol voltál?” – fordultam a viaszfigura felé, bár nem érdekelt különösebben. Nem felelt, csak elnyúlt mellettem, mint egy teknősbéka, páncéljával felém. Percekig tétováztam, hogy megkopogtassam-e, aztán rászántam magam. „Mi bajod?” – motyogta inkább a homoknak, mint nekem. „Azt kérdeztem, hol voltál?” – és most már kezdett érdekelni – „engem érdekel, téged érdekel, őt érdekli…” – ragozgattam előtte családunk történetét, de úgy tűnt, minden hatás nélkül. „Valóban érdekel?” – kérdezte, miközben óriásszemüvegét akasztgatta az orrán. Most ragad be a szemüveg a viaszba, és akkor soha többé nem tudja majd levenni, gondoltam. A hullámok sérülten csapódtak a partnak, mintha bombariadót fújnának; elképzeltem, amint a tűzszerészek elözönlik a homokot, a rendőrök pedig terelik a pánikot a strandról, azután ott maradunk ketten a visszaszámlálásra: három, kettő, egy és bumm!, a homokszemek egyesével felszállnak az égig, majd ugyanúgy visszaperegnek a helyükre, engem maguk alá temetnek, és a viaszbaba ott csücsül majd a homokkupac tetején, a táskájában rakosgat a rúzsok és szőrtelenítő krémek között, és mintha mi sem történt volna, újra megkérdezi: „Valóban érdekel?” – de még mindig a homoknak hunyorog, engem pedig kidob az újságokkal és néhány régi képeslappal együtt a szemétbe. „Cápavadászok?” – kérdezte a kislány a bermudanadrágost. „Bizonyára” – felelte amaz. A parton pepita ruhás alakok sorakoztak színes csákókkal, szalagokkal és óriás léggömbökkel a kezükben. A kislány szeméhez szorította a távcsövet. „Mit látsz?” – kérdezte a bermudanadrágos. „Csak két megzavart delfin sodródott a dagályban” – állapította meg a kócos viaszfigura, de nem szólt egy szót sem. Örültem, hogy eszébe jutott az intelmem, és nem áll szóba idegenekkel. A kalap karimáját ütemesen fel-felperdítette a szél. A sima, puha viasz itta a napolajat az ujjak simítása alatt, a páncél lekerült, magányosan hevert közöttünk a homokban. „Csak akkor kérdezed meg, hogy hol voltam, amikor már visszajöttem” – szólt fagyosan. Mit válaszolhattam volna erre a szigorú ténymegállapításra szorítkozó kijelentésre, melynek se vége, se hossza: felszeletelt apró darabokra. Végtelen számbeli fölényben találtam magam, mert körülöttem egyre szaporodtak a viaszfigurák: a sörét élvezettel kortyolgató, a magába feledkező, kezéhez ragadt napilapokkal, a karcsú derekakat és fedetlen kebleket bámuló harmadik és még ki tudja hány… A labda, amit eddig viszonylag csendesen kézről kézre adogattunk, vigyázva, hogy a másikunk biztosan elkapja, elgurult, a kis kócos fogta meg. Örömében ugrott egyet, mint aki felrepülni készül a talpát égető homokról, és úgy tett, mintha elejtette volna a fagylaltját. Szerettem volna, ha röptében odakiált nekem, neki, nekünk (ragoztam újra magamban), hogy: „Lemegyünk kicsit a partra” – de csak annyit láttam, hogy a labdát a bermudás felé irányítja, és aztán mindketten eltűntek a homokon vakító napban.
Másodközlés, az írás eredeti megjelenési helye a Romániai Magyar Szó irodalmi melléklete.
Fotó: Hameen Reynolds, kép forrása: Pexels)