a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Örülnek egymásnak, őszintén. Istenem, gondolja Zsuzsa, a mosolya még mindig olyan kisfiús, félszeg és kedves. Dávid egyébként is kedves volt, de főképp romantikus és humoros. Mennyit nevettek, te jó ég! És a beszélgetéseik!
Ő itt Ana, nem Anna. Mintha itt lenne igazán önmaga, mintha levethetné fáradt, elnyűtt arcát, fehér, plöttyedt, unalmas testét. A mediterrán naptól lebarnul egy kicsit, kipirosodik az arca, és ragyogni kezd a szeme.
Csak panaszkodni tudsz? Ez hír? Ilyenekkel foglalkozol? Ne haragudj, de dolgom van, nem érek rá ezt hallgatni, dorgálja le őt, pedig Lívia – egyre jobban szorongva – igyekszik figyelni arra, mit mond.
Mennyire más szeretet volt ez, mint amit korábban érzett. A szeretet, amit valójában soha nem kapott meg az anyjától, hiszen mindig szidással és pofonokkal együtt jött.
Sándorral milyen egyszerű szertartásuk volt, még menyasszonyi ruhája se volt rendes, nem volt nekik semmijük, aztán mégis, 25 évig milyen boldogan éltek…
Nem érdekel más semmi, iskolába egy idő után bejárok ugyan, de nem tanulok, bukásra állok év végén, osztálytársaim ugyan már nem bántanak, de igazán senki se lesz a barátom innen.