a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Ádám lazaságba burkolta depresszióját. Mindig bevált. Amit az emberek félmosolynak hittek, az szívós munkával ledolgozott szomorúság volt. Férfi létére nem viselhetett kicsattanóan impozáns rúzst, agyonbodorított hajat, rikító felsőt, amely a külvilág felé álcaként küldött hamis jelet, kompenzálva a belülről megélt feketeséget.
Az összeesküvők saruikkal gyötörvén cincálatba az mágnesszalagot, míg az ki nem lehelé lelkét. Ezzel kezdetét vevé az hármak házibulija: elsőként Hammurapi tömé teli az magnetofon bendejét rapzenével.
Aznap, miután végeztem a szemlélődéssel, olyannyira belefeledkeztem a könyvembe, hogy már csak azt vettem észre, nem ettem egy falatot se, de muszáj volt visszamennem az irodába. Gondosan lesimítottam a virágmintás szoknyámat, a táskába süllyesztettem a könyvet és elindultam. Ekkor akadt meg a szemem a fekete KTM-en.
– Fogja be, amíg szépen mondom! – fordult felé a férfi – Magát senki se kérdezte! Nem érdekel az istene! Eddig sem segített rajtam, ezután sem fog. Maradjon csendben, megértette?
Janka utálta hallgatni. Feje alá tette az apjától szerzett irattáskát, azzal járt suliba egy ideje, menőnek gondolta. Egészen kényelmes volt kispárnának. Nem kellett ahhoz rosszul lennie, hogy így feküdjön végig egy órát, a táskájára borulva, máskor is szokása volt.
Mi? Hogy emlékszel a csokornyakkendőre? Te jó ég! Nem csodálom! Nagyanyám mániája volt. De mikor beültetek mellénk a padba Valika nénivel és Katival, azonnal elfelejtkeztem minden kellemetlenségről.
A fehér paplan redői havas hegyekként meredeztek körülötte, felszaladt az egyik csúcsra. Körbekémlelt. A felnyitott laptop mellett állt a sörhabfoltos pohár és mellette a doboz, a beleszáradt ételmaradékkal. Nem kísérte gondolat a cselekedetet, villámgyorsan ott termett, mohón evett, már egy apró morzsától boldognak érezte magát.
A háborún élcelődnek. Szerintük az ukrán hadsereg lövi saját embereit, nem ők, mármint nem az oroszok rombolnak és öldökölnek. Úgy érzem, rögvest megüt a guta. Miért éppen ezeknek kell most itt lenniük velünk a téren?
Nem, nem adhatom otthonba. De meddig bírom idegösszeroppanás nélkül? Jó példát kell mutatnom a gyerekeimnek.
Hiába volt minden meleg barackszínre festve, hiába borították a falat a mosolygós, színes köpenyes orvosok biztató képei, még itt is áthatott mindent a fertőtlenítőszerek összetéveszthetetlen kórház szaga, amitől azonnal rosszul lett, amint belépett a fotocellás ajtón.
Beugrik egy emlék, ahogy Prof. Dr. Sárközy Endre, korábbi jogszociológia és büntetőjog professzorom magyaráz a nagy előadóteremben.
“A leszakadó településeken, szegregátumokban semmilyen mértékben sem tolerálhatóak a nem jogszerű elemek, hiszen az integráció alapja a jogkövető magatartás. ”
A délelőtt gyorsan elszaladt. A hó olvadni kezdett, bár az úton, ahol a tankok éjszaka lejárták, vastag jégréteg fagyott a nyomokra. A pincében mindenki végezte a maga teendőjét. A síró baba elhallgatott, mert anyja megszoptatta a pár kortynyi tejéből, majd elaltatta.
Utoljára 9 éve lélegezhetett szabadon, mielőtt beütött a járvány – éjjelente rendes könnyekkel sírja vissza azokat az időket – és elkezdődött a kötelező maszkviselés. Az azóta eltelt években elveszített mindenkit, aki számára fontos volt és azokat is, akik sosem voltak azok, ám hiányukat most égetőbbnek érezte, mint saját férje egykori hirtelen halálát.
Reggel hétkor még semmi hírem Ukrajnából, így megkérem Sylvaint, lépjen velük kapcsolatba, mert nem tudok vezetés közben írni. Kiderül, hogy Olgáék busza már Záhonynál van, a határ ukrán oldalán. Busz? Eddig autóról volt szó, de mindegy. Üzenem, hogy jöjjenek át és térjenek be egy szállásra pihenni, aztán keressenek vonatot Pestre. Ingyen van.
Próbálta nem adni könnyen az életét, igyekezett tartani a ritmust. Reggel felkelni, reggelizni, mosakodni, fésülködni, együtt ebédelni, lemenni kutyát etetni. De érezte, hogy az ereje nem engedi már, így egymás után hagyta el a számára olyan fontos dolgokat.
Szemben velem, egy idősebb nő görcsösen szorongatja a leletekkel teli vaskos, kék dossziéját. Biztos lombikos, ugrik be elsőre. Nekem is pont ilyen, Háború és béke vastagságú papírkötegem volt, amit mint a Szentírást, hordoztam magammal vizsgálatról vizsgálatra.
Mesébe illő a Kínából menekülő férfi egyik lányának, Miminek a története, aki praktikusan gondolkodó mérnök létére olyan örökséget őrizget az apjától és annak családjától, amelyről nem tudjuk, hogy valami csodaszer, vagy egy olyan mélységekbe lenyúló spirituális gyökérzet, amely fogva tartja, amely nem engedi, hogy szabadon dönthessen bármiről. Transzgenerációs teher, vagy egy régmúltból jövő üzenet, misztikus örökség?
Kereste a helyet, ahol megszabadulhat alsóruháitól, de a fiatal orvos előbb az asztalához terelte. A panaszairól kérdezgette, s arról, elvégezte-e a szükséges előkészületeket.