A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Az interjú remekül sikerült. A befolyásos cégvezető feszes tartásban, elégedetten indult a könyvtárszobából az irodájába. Zakójának alsó gombja fölött kibuggyant a hurkás hasa, bár az ing tompított a formáján. Az újságírók még szedelőzködtek, ezért udvarias fejbólintásokkal ismét elköszönt tőlük, és méltóságteljesen vonult tovább. Elhaladt a vitrin előtt, amelyben a kiemelten jó munkát végző alkalmazottak elismerései díszelegtek. Nem akart szerénytelennek tűnni azzal, hogy felhívja a figyelmet erre a remek ötletére, az üveges szekrényre, benne az oklevelekkel és plakettekkel, de remélte, hogy a firkászok készítettek róla fényképet. Jól mutatna az újságcikkben. Haladtában összetalálkozott néhány hajbókoló beosztottal. Atyai tekintetével átadta nekik a megbecsültség glóriáját, ahogy az együtt szelfizők biccentéssel a mókapockot.
Másnap az interjú megjelent egy közösségi oldalon, és a cégvezető várta a tetszésnyilvánításokat. Minden alkalmazottja lájkolta a cikket, kivéve az elbizakodott némbert, na persze ő nem számít, vélekedett. Az odakészített pezsgőspoharat finom diplomata mozdulattal koccintotta a monitorhoz. Majd lefeküdt aludni.
Másnap reggel ismét ránézett az interjúra, de semmi változás. Krákogott, mintha szálka akadt volna a torkán. Rákeresett az irritáló spiné profiljára, közben dohogott magában. Könnyedén el tudott távolítani bárkit a cégtől, kivéve ezt a bestiát. A cégvezető beszippantott ajka ernyedten fittyedt le a behízott nyakáig. Jól emlékezett az esetre, amikor informálták, hogy a bige csak úgy kitárta a folyosó ablakait. Azonnal megtiltotta körlevélben, hogy rányissák az ablakot a dísznövényekre. Gigantikus méretű gyomok voltak a lépcsőfordulókban, az egyik áldozatkész alkalmazottja gondozta őket. Az ott dolgozók inkább a liftet használták, pedig csak két emeletes az épület. De a megátalkodott fúria oxigénhez akart jutni az előtérben, holott az ügyfelek tülekedése sem jogosította fel arra, hogy az engedélye nélkül szellőztessen.
A cégvezető morfondírozás közben kutakodott a hálón, és újabb fotókat talált a némberről. Érezte, amint az izzadtság lefolyik a tokája alatti bőrredőből a mellkasára. Kioldotta a felső gombot a pizsamáján. Aztán hirtelen mozdulattal rácsattantotta a laptop fedelét a billentyűzetre. Bosszúsan téblábolt a házban. Egyszer – jutott eszébe – úgy alakult, hogy együtt mentek egy hivatalos programra, és ő a kocsiban finoman rátette a kezét a bige combjára. Mire az arrébb húzódott, és szorosan rásimította a szoknyáját a lábszárára, addigra két biztos kézzel fogta a kormányt, hisz nem történt semmi…
Kicsit elmélázott: lehet, hogy ez a nő rendesen dolgozik? Krehácsolni kezdett, mint aki félrenyelt. Az iszonyat, hogy bajba sodorhatja a nagyvonalúsága, majdnem megfullasztotta. A nőszemély igenis megalázta azzal, ahogy semmibe vette a kenyéradója tekintélyét, amiért meg is figyeltette a közösségi platformon, mint másokat, akik nem teljesen megbízhatóak. Egyszer csapdába próbálta csalni a rüfkét, négyszemközt, váratlanul nyeste oda neki, hogy nem oké, amit kedvelt a Facebookon. Persze úgy adta elő, hogy „alacsonyabb szintről jött az infó a lájkról…”, mintha valaki megjegyzésként elejtette volna előtte. De arra nem számított, hogy eléugrik egy e-mail, és benne, amit mondott, mert a nő megírja a benti levelezőn, hogy leellenőrizte a mobilján, és nem kattintott az említett tartalom kedvelésére. „Hű, de veszélyes ez a perszóna!” – a cégvezető beleborzongott az emlékezésbe. Magyarázkodnia kellett, mert a központban látják az e-maileit, emiatt válaszra kényszerült, hogy csak a szervezet egységessége és támadhatatlansága érdekében utalt rá, legyen körültekintőbb. A keze annyira viszketett, hogy vörösre vakarta pötyögés közben, és hideglelősen vacogott.
Ezután saját maga nézegette a deviáns luvnya közösségi tevékenységét, ami folyton frissült, mintha csak a bosszantására történne. Azonban nem lehetett rajta fogást találni. Hol kávézott, hol kirándult, vagy csak úgy mosolygott, bár tenyérbemászó pofával. Emellett kedvelgette a nárcizmust elemző tartalmakat, ám azok nem egyebek pszichologizáló locsogásoknál.
A cégvezető mégis képtelen volt megszabadulni a gondolattól, hogy a nő ártalmas. Időnként gombócot érzett a torkában és összeszűkült a gyomra. Végül annyira nyomasztotta a dolog, hogy ismét kifundált egy tervet, és várta az alkalmat, hogy összefussanak. Amikor legközelebb meghallotta a nő cipője jellegzetes kopogását, kilépett az irodájából, mintha épp indulna valahová. De rögtön meg is torpant, és hevesen kérdőre vonta, miért nem viszonozta a köszönését. Hallotta ugyan, hogy egy halk sziával felelt az odavetett sziára, de szüksége volt a füllentésre. Majd úgy fordult a felsőtestével, hogy a biztonsági kamera a nő arcát lássa, őt ellenben csak hátulról vegye, és közben azt hörögte, hogy „Te nem tudsz köszönni! Mások is mondták, hogy nem köszönsz!” Zordul összerántotta a szemöldökét, halántéka lüktetett a dühtől. Hiába. Száz, hogy ennek a nőnek nem vér folyik az ereiben, mert higgadtan csak annyit válaszolt, hogy sajnálja, ha nem hallatszott, de fogadta a köszönését, aztán egyszerűen lelibbent a lépcsőn. A cégvezető erősen szégyenkezett, hogy nem bírt kicsiholni belőle egyetlen becsületsértő szót sem, sőt, a visszanézett felvételen úgy ácsorgott, mint egy vízfejű jávorszarvas. Gyorsan letörölte az egészet.
Aznap este beállította az ébresztőt reggel hétre, mert fél kilencre akart munkába érni. Hét húszkor ébredt, a telefon már sokadszor jelezhetett. Sietősen végezte a teendőket, egy hívást is elintézett, gratulált a nagyfőnöknek a névnapján, mindenképp első akart lenni. Pontban nyolc órára elkészült, és hogy kihasználja a visszanyert időt, az edzőgépen lenyomott egy laza, nem izzasztós negyedórás programot. Amikor kilépett az ajtón, látta az előszobai órán a negyed kilencet, majd bevágta magát a kocsijába. Az út alig tizenöt perces, és nem adódott forgalmi akadály. Amint belépett az épületbe, egy pillantást vetett a kedvenc faliórájára, amit néhány galád beosztott napórának csúfolt, mert nem voltak rajta számok, csak egy-egy vonás minden negyednél, meg két mutató. Nincs ízlésük, ettől mindig krákognia kellett. De az időmérő szerint fél kilenc helyett fél nyolc volt. Na, majd előveszi a gondnokot, miért nem cserélt elemet. Egy emelettel feljebb ugyanilyen óralap volt, és azon is fél nyolcnál álltak a mutatók. A zakózsebéből előkapott mobil kijelzője ugyanezt az időpontot villogta. Berontott az irodájába, és türelmetlenül várta, hogy a monitoron megjelenjen a belépése rögzített időpontja: Hét óra harminc perc negyvenhárom másodperckor olvasta le a rendszer a kártyáját. Lehuppant a bőrkanapéra, és meglazította a nyakkendőjét. Miközben a telefonon megnézte, jól állította-e be a vekker funkciót, az álla a hasát súrolta. Téli-nyári időszámítás-váltás fel sem merülhetett. Sehogy sem találta a hibát, a hívás időtartama is ott volt. Észveszejtőnek tűnt, hogy hét húszkor kelt, és fél nyolcra beért, de tudomásul kellett vennie, hogy az idő valamikor megállt. Nagyokat pislogott, hátha álmodik.
Reflexből megnyitotta az irritáló bige profilját, és még jobban megrémült, mert az a dög egy okosórával a csuklóján posztolgatott, amit kinagyítva, aprólékosan megszemlélt, de nem volt rajta kivehető az időpont. Felhorgadt benne a pusztítási vágy, legszívesebben odadöngölt volna a szukához, kikapja a széke mögül, és megfojtja. A tehetetlenségtől ökölbe szorult kezével rácsapott az íróasztalra.
Lefekvés előtt megint kutakodott a fotók közt. A spiné legfrissebb képén egy neonreklám villódzott: „Illúziók múzeuma”. A nő a fotósarokban ült valami kék hengerben, amiből kilógatta a lábát. A cégvezető képzeletében egy artéria jelent meg, melyben a vér útját eltorlaszolta egy vigyorgó rög.
Éjszaka arra riadt, hogy valami iszapos állagú, ragacsos közeg egyre gyötrőbben fonja körbe. Ordítani akart, de nem jött ki hang a torkán, és mozdulni is képtelen volt.
Az orvos később megállapította, hogy reggel fél nyolckor állt be a halál, amit embólia okozott.
Fotó: doruq pasha, kép forrása: Pexels