A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Talán hétévesen hallottam Őt először. Bizonyára így lehetett, mert elsősként, az évnyitón még verset szavaltam az egész iskola előtt – semmi lámpaláz, semmi kétség, csak a könnyű létezés. Nem emlékszem átmenetre, egyszer csak ott volt, és soha többé nem halkult el. Nem csodálkoztam – kaptam kívülről eleget ahhoz, hogy ellene se tiltakozzak, csak elhiggyem zokszó nélkül, amit suttog, bámulatosan kitartó, sámánokat meghazudtoló kántálással. Módszere zseniálisan egyszerű volt, nem hagyott teret, időt és kétséget nekem, rácsatlakozva a családomra, már egyedül, a csendben is csak az általa keltett morajlásban éltem. Ami elől nincs menekvés.
Csúnya vagy. Kövér vagy. Buta vagy. Más vagy, mint a többiek. Tőmondatok, agymosásra tökéletesek. Kitartása eredményét ma is viszontlátom a tekintetemben – az a csillogás mögött megbúvó félelem és kétség akkor hagyott örök nyomot a retinámon. Bizonytalan lettem, a létezés már nem volt könnyű, az állandó összehasonlításokban mindig én maradtam alul. Csúnya vagy. Kövér vagy. Buta vagy. Más vagy, mint a többiek.
A testem is mellé állt a háborúban, előbb elhitte a szavait, mint én. Hízni kezdtem, szégyenkezni és kételkedni. Magamban, az érdemeimben, a létezésemben. Jutalmára nem kellett sokat várni, ajándéka önnön többszólamúsága lett. Na látod, igazam van. Csúnya vagy. Kövér vagy. Buta vagy. Más vagy, mint a többiek. A fejemben szűnni nem akaró, kegyetlen monológ lett nappalom és éjem, hozzá igazodott óra, napszak és év. Első szavára ugrottam, mondtam le miatta tervről, álomról, boldogságról. Buborékom – a tér, ahol önmagam lehetek – egyszemélyesre szűkült, kettőnknek fojtogatóan kicsi lett.
Egyedül a könyvektől nem féltem, ők nem ítélkeztek, és nem bántottak, kedvenc főhőseim velem, és nem Vele rezonáltak. A barátságokban elhangzó mondatokat este együtt szűrtük át újra meg újra, így kaptak mindig más értelmet, barátaim pedig más, alantasabb szándékot. Nem volt viszonyítási alapom, a valóság másodpercekre sem tudott áttörni a védelmi vonalakon. Így köszöntött ránk a kamaszkor.
Csúnya vagy. Kövér vagy. Buta vagy. Más vagy, mint a többiek. A szokásos mondatok maximumra hangolva, még nagyobb téttel zúdultak rám, percnyi nyugtot sem hagyva. Elveszve bolyongtam egy idegen testben, ami maga sem hitte, hogy összetartoznánk, mígnem életemben először rátaláltam a kontroll édes, mámorító ízére. Én nem is mániának, sokkal inkább függőségnek hívnám, hisz részegítő a tudat, hogy életed, vagy akár a tested minden aspektusára kihatással lehetsz, hogy problémáid kulcsa szó szerint a kezedben van, hogy nem kell semmi más, csak egy picit több fegyelem, picit több megvonás, és ott leszel végre, megérkezel.
Csúnya vagy. Kövér vagy. Buta vagy. Más vagy, mint a többiek. Nem hallak Téged, épp kalóriát számolok, épp azon vagyok, hogy tudom a lehető legkevesebb étellel megúszni a mai napot is. Nem hallak Téged, mert épp büszke vagyok magamra, mert épp újabb lyukat ütök az övemen, mert épp eggyel kevesebbet mutat a mérleg. Nem hallak Téged, mert az álmaim hangosabbak Nálad, mert tapintható távolságra a boldogság! Nem hallak Téged, mert végre tartozom valahova, végre lehetek olyan, mint bárki más!
Az éhezés szakértőjévé váltam, tökélyre viszont soha nem fejlesztettem. Igazi vesztes vagy, még anorexiás sem tudsz lenni! Még ezt sem tudod jól csinálni! Kíméletlenül döngölt a földbe, minden egyes visszaszedett kilóval újra egyre hangosabb lett. Naponta vitt le a mélybe, amit némán, panasz nélkül tűrtem, nem gondoltam, hogy lehetne máshogy, csendben is élni. Ha egyszer már megízlelted, hogy közeleg a cél, már voltál ott az egyenesben, akkor még fájóbb a visszaesés. Majdnem elérni és újra elveszteni rosszabb, mert tudod, hogy képes lennél rá. Ha jobban csinálnád. Csúnya vagy. Kövér vagy. Buta vagy. Más vagy, mint a többiek. Amplitúdóját immáron a mérleg nyelve irányította, mintha ott sem lennék. És tényleg, a legjobb, ha az ember sehol sincs, sem a testében, sem a szívében, sem az életében.
Vodkanarancs. Az elsőt senki sem felejti. A második talán még jobb volt, de még hiányzott a magabiztosság. Mennyi kell ahhoz, hogy ne fájjon, ne szaggasson, ne kínozzon, hogy csend legyen. Új időszámítás indult, először tétován, sután, majd egyre magabiztosabban. Szerettem átadni a gyeplőt, hadd tegye, amiért társammá fogadtam: Őt halkabbá, sőt némává, engem erősebbé, bátrabbá. Megszűntem érezni, megszűntem fájni, megszűntem szorongani – hálásabb nem is lehettem volna, hogy rátaláltam. Összes nyomorúságom ellenére végre úgy léteztem, mint bármelyik fiatal: buliztam, kimaradtam, ittam, hánytam, világot váltottam, ha kellett naponta, ha akartam, hetente. Csúnya vagy. Kövér vagy. Buta vagy. Más vagy, mint a többiek. Bocs, mit mondtál? Pont koccantak a poharak, nem értettem!
Huszonkét évig éltünk hármasban, az alkoholos órák számától függően hol ketten, hol hárman döntöttünk „életről és halálról”. Rólam. Arról, hogy mit és mennyit érek. Mennyit, mennyit? Hát keveset. Tudod. Csúnya vagy. Kövér vagy. Buta vagy. Más vagy, mint a többiek. A másnapok és a magányos esték voltak a kedvencei, hangjában különös kegyetlenséggel hordott le azokon a napokon. Mert ez jár neked. És nem, csak nem unta a betanult mondatokat. Mert még mindig ütöttek. Még mindig elérték a céljukat.
Kívülről lelkes, új karrierbe kezdő, utazó, szórakozó, barátkozó, a négy fal között viszont a pokol legeslegmélyét járó lettem. Már együtt bántottuk a testemet, lelkemet, kapkodtunk egyik diétából a másikba, együtt ráztunk öklöt minden tükör felé, együtt vontuk kétségbe, hogy érek-e én bármit is ezen a Földön. Egy perc nyugtot sem hagyott, gondolataimba, álmaimba beleszőtte saját gonoszságát, kétséget sem hagyva, kinél van az igazság. Csúnya vagy. Kövér vagy. Buta vagy. Más vagy, mint a többiek.
De a gödör legalján, az újabb pszichoterápia egy jól eltalált pontján úgy döntöttem, ideje szakítani életem leghosszabb kapcsolatával. Huszonkét év után újra ketten maradtunk, nonstop józanságban. Huszonkét év menekülés és tompítás után újra ott voltak – tisztán, érthetően és rohadtul megélhetően – az érzelmeim. Ahogy a szem sikolt fel az éles, váratlan fényre, úgy taglózott le kendőzetlen, színtiszta valóságuk. Éreztem. Mindent. Mindent, amit nem akartam. Ő pedig a maximumra kapcsolt, hisz nem volt, ki megállítsa többé. Csúnya vagy. Kövér vagy. Buta vagy. Más vagy, mint a többiek.
A józanság idővel váratlan, nem remélt ajándékkal lepett meg, a figyelem és megértés képességével. Nemcsak tisztán hallottam Őt, képes lettem kiszűrni leggonoszabb szólamait. Definiáltam. Elneveztem. Arca, személyisége lett. Már nem tudott mindenható mondatai mögé rejtőzni. Végül pedig szabadságra küldtem – fizetés nélkülire, határozatlan idővel. Csúnya vagy. Kövér vagy. Buta vagy. Más vagy, mint a többiek. Nem hallak, mert Te már nem vagy itt!
Pár év vagy pár perc volt csupán, amit egyedül töltöttem. Hagyott itt elég „tanítványt” ahhoz, hogy soha ne lehessek igazán magammal, békében. Pár éve újult erővel tombol, üvölt bennem, korunkat meghazudtoló vadsággal és elszántsággal, kihasználja minden kétségemet és bizonytalanságomat. Csúnya vagy. Kövér vagy. Buta vagy. Más vagy, mint a többiek. Ismerős lemez, de nem is kell ennél több. Ő mindig tudja, hova rúgjon. Ő ismer a legjobban.
Szeretnék szabad lenni. Szabad a Hangtól, ami hétéves korom óta narrálja minden cselekedetem, aki hétéves korom óta bánt teljes gőzerővel, aki tudom, hogy csak a magamévá tett családi narratíva, de ez mit sem vigasztal egy olyan napon, amikor végkimerülésig szapul, és csak akkor nyugszik meg, mikor végre a sarokban kapkodom a levegőt egy hosszúra nyúlt sírógörcsöt követően. Mert Ő akkor elégedett, akkor végezte el a dolgát. Semmire sem vágyom jobban, mint a csendre, a belső, legteljesebb, kételyek és kérdések nélküli nyugalomra. Arra, amiről nekem fogalmam sincs, ami nekem soha nem adatott meg, amire – mert még mindig elhiszem Neki – én nem vagyok érdemes. De úgy képzelem, nincs annál szebb érzés.
Fotó: Jahra Tasfia Reza, kép forrása:Pexels