Az idő megállt egy pillanatra, a kép, amit az agyam befogadott, kimerevedett. Egy árnyékot láttam az autóm előtt az éjszakában, miközben nagy sebességgel hajtottam az országúton. Hirtelen tűnt fel, féktávolságon belül. Nem maradt reakcióidőm, csupán a kormány tudtam markolni görcsösen, és az autóm belecsapódott valamibe. Valami nagyba. Lassított felvételen láttam a további képeket, ahogyan a motorháztető felcsapódik, majd leválik és balra elrepül. A lökhárítóm és a lámpám millió darabra hull, és az apró darabok csillogó gyémántként repülnek körülöttünk szanaszét. Még mindig nem fékeztem, csak gurultam tovább a sötétben a roncsommal a hulló szilánkok között.
Perceknek éreztem, mire a kocsi lassan megállt. Tudtam, hogy jó eséllyel ez a végállomás, ez az autó innen már nem megy tovább.
– Jól van mindenki? – kérdeztem Anyát, Apát és az unokaöcsémet. – Senki nem sérült meg? Az ijedtséget leszámítva, csodával határos módon mindenki jól volt, az autómat kivéve, pedig még a légzsákok sem nyíltak ki. Mázlink volt. – Láttátok, hogy mi volt az? – kérdeztem remegve. – Egy ember vagy egy állat? Én csak egy nagy árnyékot láttam. Bálint, az unokaöcsém nyugtatott, hogy bár ők is csak egy árnyékot láttak, de csak nem ember volt, mit keresne az országút közepén egy ember az éjszakában? – Nézd, Bálint, vannak a közelben présházak, a Somló hegy mellett vagyunk, laknak itt emberek, ember is lehetett. Nyomasztó csend telepedett ránk. Kikászálódtam végre a roncsból, és megláttam a széttrancsírozott kocsimat, az elejének a fele hiányzott, ami pedig megmaradt belőle, az csupa vér volt. Nem álmodtam. Az árnyék valóban egy hús-vér élőlény volt. Ezt biztosan nem élhette túl. – Mit csináljak? Fel kell hívnunk a rendőrséget. Valaki meghalt. Ember vagy állat, de biztosan meghalt.
Az árokpartról tárcsáztam a rendőrség számát, a testem teljesen elgyengült, nem tudtam már beleszólni a telefonba, mert sugárban hánytam a bokorban. Ez volt az idegrendszerem válasza az átélt sokkra. Bálint átvette tőlem a telefont, és próbálta a rendőrséget útbaigazítani, hogy baleset történt, aminek vélhetően van egy halálos áldozata, és nem tudjuk, hogy ember vagy állat. Jöjjenek, amilyen gyorsan csak lehet!
Percekig reszkettem az árok szélén ülve. Bámultam a csillagokat és a nagy kövér teliholdat, ami sárgán világító nagy pofájával egyenesen a képembe röhögött.
Ádám! A férjem Ádám. Fel kell hívnom, hogy tudja, mi történt velünk. Erdélyben volt, egy céges csapatépítő bulin. Tárcsáztam, kicsengett egyet-kettőt… ötöt, végül felvette. A háttérben Rúzsa Magdi Szerelem című száma üvöltött, és Ádám kicsit sem szomjasan beleszólt a telefonba, hogy: – Mi van? Miért hívsz engem ilyenkor? Éjjel van. Valami nő kacarászott mögötte, és Ádámot szólongatta szüntelen, hogy jöjjön és táncoljon vele.
– Ádám, autóbalesetünk volt, a rendőrséget várjuk, elütöttem valakit vagy valamit – mondtam alig hallhatóan.
– Éltek? Megsérült valaki? – kérdezte nevetve.
– Élünk, és szerencsére senki nem sérült meg komolyan.
– Akkor mit szeretnél? Menjek most oda? Nem tudok, tudod, hogy csapatépítőn vagyok.
– Nem, dehogy, az eszembe sem jutott, csak szólni akartam.
– Ádám! Gyere már! – sivalkodott megint az idegen nő a háttérben. Ádám röhögött, és eldalolt egy sort a számból: „Nyár van, olvad a málna a számban. Égek egy könnyű lázban” – és bontotta a vonalat. Azóta is hányingerem van, ha meghallom ezt a számot valahol. Önkéntelen zsigeri reakciót vált ki belőlem, pedig szeretem Rúzsa Magdit, de ez a szám örökre arra a szeptember végi éjszakára fog emlékeztetni.
Lelkem mélyéig hatoló szomorúságot és csalódottságot éreztem a telefonbeszélgetés után. Ürességet, mintha egy koromfekete lyukban vergődnék tök egyedül. Egyedül, mint mindig. Csak én. Én, aki vigyázok magamra és mindenkire, akiért felelősséggel tartozok. Éberen figyelek, homlokot törlök, teát főzök, biztonságot teremtek, és egyedül vagyok, ha baj van. Hiszen én vagyok a legerősebb, nekem nincs szükségem vigaszra, szeretetre, gyengédségre, szerelemre. Ezeket én adom, az elemeim kimeríthetetlenek. Elütöttem valamit? Sebaj, ezt is megoldom.
Hallottam a szirénát és láttam a kéken villogó fényeket közeledni felém, megérkeztek, végre.
Fotó: Julio Agreda, kép forrása: Pexels