A hónap szerkesztői novella

Louisa Rise: Egyszer az életben

– Dehogynem! Legalább így látok világot. Utánaolvastam ám minden helynek, el is meséltem a barátnőimnek. Annak idején az én Frédimmel minden évben elmentünk szabadságra, de amióta itt hagyott, hova menjek egyedül, nyugdíjas özvegyasszony létemre? Pedig már lehetne nekünk is külföldre utazni. Még fiatal korunkban megígérte, hogy egyszer az életben elvisz Velencébe – hangja elkomorult, tekintete megállapodott egy lagúnát ábrázoló képeslapon. Pár pillanat múlva folytatta. – Az volt a nagy, közös álmunk! Már csak a temetőben, a sírjával tudok beszélgetni. Mondom is neki mindig: itt hagytál Frédi, nem álltad a szavad, sose fogom látni Velencét! Még magyarba se voltunk! Pedig milyen szép az a Budapest! Na, majd következő életünkben. Olyan áldott jó ember volt! – köténye sarkával törölte le kibuggyanó könnyeit. – Ti hogy tudtok évente többször is elutazni nyaralni? Elengednek a munkahelyetekről? – váltott témát hirtelen.

novella

Louisa Rise: Holtomiglan

            Szörnyen izgatott vagyok! A ház ura, szokásához híven, a csukott szemhéja mögül nézi elmélyült álmában a tévét. Lábujjhegyen felviszem az emeletre a nagy bőröndömet, a gardrób szobában nagyjából be is pakolok.

novella

Louisa Rise: Anyja lánya

            Mikor betöltötte a tizennyolcadik évét, elköltözött otthonról. Az aradi vagongyárban helyezkedett el betanított munkásként. Két műszakos, nehéz fizikai munkát végzett, de legalább a saját maga ura volt, nem mérgezték az otthoni családi viszonyok.

novella

Louisa Rise: Hátraarc

Hajnalban a vámnál kiszúrnak. Hova megyek? Kihez? Miért? Mióta van kishatárátlépőm? Állandó lakhely? – csapódnak egymásután a fejemhez a kérdések. Pörög az agyam, mikor, mit és hogyan válaszoljak? Milyen pózban, milyen arckifejezéssel?