Louisa Rise: Egyszer az életben
– Dehogynem! Legalább így látok világot. Utánaolvastam ám minden helynek, el is meséltem a barátnőimnek. Annak idején az én Frédimmel minden évben elmentünk szabadságra, de amióta itt hagyott, hova menjek egyedül, nyugdíjas özvegyasszony létemre? Pedig már lehetne nekünk is külföldre utazni. Még fiatal korunkban megígérte, hogy egyszer az életben elvisz Velencébe – hangja elkomorult, tekintete megállapodott egy lagúnát ábrázoló képeslapon. Pár pillanat múlva folytatta. – Az volt a nagy, közös álmunk! Már csak a temetőben, a sírjával tudok beszélgetni. Mondom is neki mindig: itt hagytál Frédi, nem álltad a szavad, sose fogom látni Velencét! Még magyarba se voltunk! Pedig milyen szép az a Budapest! Na, majd következő életünkben. Olyan áldott jó ember volt! – köténye sarkával törölte le kibuggyanó könnyeit. – Ti hogy tudtok évente többször is elutazni nyaralni? Elengednek a munkahelyetekről? – váltott témát hirtelen.
