A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
„A lélek, ha nem mozdul,
megavasodik, mint a zsír”
(Weöres Sándor)
A konyhában szólt a Kossuth rádió. Nem hangosan, de mindig. Ervin az asztalnál ült, és a keserű kávé kavargatását egy ritmusra igazította a dallammal. Aztán a cigarettától elsárgult kezét összekulcsolta maga előtt, és az arcán látszott, hogy sem a rádió duruzsolása, sem Mari csörömpölése nem ért el hozzá. Az ő világa máshol volt. Mélykék szemei mögött, egy hideg üregben, ahol a csend visszhangzott, és ahol a semmi olyan erővel kavargott, hogy azt a lélek nem bírta volna el.
A tekintete első pillantásra békésnek tűnt, jámbornak, szinte szelídnek, egészen addig, amíg csak távolról nézted. De a közelébe lépve már látszott, hogy a kék valójában olyan sötét, hogy inkább feketének hat, és a valósága kizárólag abból a kellemetlen közelségből lett ijesztő, ahol az ember már érzi a hideg űr huzatát.
A rádió állandó morajlásában pedig volt valami ismerős, ami már akkor ott volt Ervin életében, amikor még nem értette anyja ráncos hangszálain felvisító énekét. És ahogy Mari a fakanalat a lábos széléhez ütötte, a hang egy pillanatra összekeveredett egy másik konyha emlékével.
A kis Ervinke akkor még azt hitte, hogy az ének valami jót jelent. Hogy amikor az anyja hangja felszökik, az valaminek a kezdete. Talán öröm, talán figyelem, bármi, ami végre neki szól. Ezért tanult meg zongorázni. Azt gondolta, ha zenél, majd történik valami az anyja szemében. Az évek alatt pedig a zongora lett az a hely, ahol először érezte, hogy talán hat valamire. A billentyűk hangjában volt valami, amit ő jelentősnek hitt. Sokkal nagyobbnak, mint ami valójában volt, de az egyetlen esély, ahol az anyja észrevehetné. A szomszédok udvariasan bólogattak, a kislányok elmosolyodtak. Na, nem a tehetsége miatt, inkább a gesztusért. Ervin megérezte, hogy a zene talán segít. Végre van egy hely, ahol a hangja nagyobbnak tűnik, mint ő maga.
De az anyja tekintete nem mozdult. Asszonyarcán a szája sarka kissé felfelé állt ugyan, de a szeme nem követte. A háború nélkülözése, a házassága erőszakos kényszere, a kisebb fia mérgezése, de még az egyetlen lánya utolsó csepp vére sem változtatta meg a mozdulatlanságát. Így vette tudomásul az életét.
Ervinben felnőttként néha történt valami, amikor a zongorához ült. Nem vágy volt ez, inkább egy reflex. Egy régi, berögzült hit abban, hogy a hangok majd elérnek valakihez. Hogy egyszer majd tényleg hatni fog.
És nem is tévedett. Sok magányos asszony mozdult meg a búgó dallamokra. Nem a zenéjére, arra kevesen voltak fogékonyak, hanem arra a különös figyelemre, amellyel Ervin rájuk nézett. A tekintetre, ami mögött nem volt semmi, és épp ezért mindenki azt látta bele, amit látni akart. Ervin ezt soha nem tartotta rossznak. Nem is értette, miért kellene annak tartania. Ha valaki nem érezte meg őt, akkor annak hibája volt. Ha valaki nem reagált rá, akkor az a másik hiányossága.
És a Mari… Ő különösen nem értette.
Nem értette a zenét, nem is játszott hangszeren. Nem tudott síelni, korcsolyázni, de még úszni sem. Nem értette az idegen nyelveket, a matematikát, a sakkot, a ritmust. Legalábbis Ervin így látta. Mari szerinte nem rendelkezett azzal a „finom éllel”, ami ahhoz kellett volna, hogy érteni tudja az ő sziporkázó humorát. Nem volt elég gyors, elég éles. Nem volt elég… semmilyen. Csak egy párttitkár. És ha egy férfi ilyen nő mellett él, gondolta Ervin, akkor előfordul, hogy másfelé sodródik. Na, nem szándékosan. Csak úgy, a körülmények miatt. A nap végén pedig mindig Mari volt az oka. Ervin szerint ő nem is tehetett volna másként. És ha valaki nem érti meg az ő nagyszerűséget, akkor majd megérti más.
Ervin, a szignál alatt kiment a telefonjával a garázsba titokban rágyújtani. Még a gomolygó füst is tudta körülötte, hogy ez a pillanat nem bűn, hanem szükséglet. Legalábbis az ő logikája szerint. Aztán elmosolyodott. Nem boldogan, csak úgy, ahogy az ember akkor mosolyog, amikor valami visszaigazolja a saját nagyszerűségét. Eközben az elfáradt hűség a konyhában a végképp kifosztott tekintetével megállt egy pillanatra a mosogató fölött. Már nem nézett ki a garázs felé, nem figyelt, nem hallgatózott. Ő így vette tudomásul az életét.
A rádió állandó morajlásában az évek alatt minden hang ugyanúgy elveszett, mint az egyarcú anyja éneke alatt. Odalett lassan minden. A feleség bizalma és reménye, az anyai méltósága, a kislányuk ártatlansága, és azzal együtt az apa sosemvolt erkölcsi csontozata.
Rabok voltak mindketten egy rémes házasság nevű cellában, és Mari időszakosra kopott önérzete nem adott erőt hozzá, hogy cselekedjen. Aztán már ahhoz sem, hogy tovább éljen. Férje közönye alatt fájón, lassan kopott el.
Halála után a magát nagyvonalúan felmentő „családfő” pedig végre zavartalanul járt-kelt, és válogatott. Mert Ervin nem maradhatott sokáig egyedül. Hiszen önmagát nem tudta hordozni, érezte ő, hogy túl nehéz. Így nagyon gyorsan kellett valaki más, egy másik kéz, amely elvégzi helyette a mocskos munkát, és egy arc, amelyet maga elé tolhat, ha szorul a hurok.
Az új asszony csendben érkezett, az éj leple alatt. Nappal nemigen mutatkozott. Mari helyét pedig úgy foglalta el a konyhában, mintha mindig is az övé lett volna. Mint a zsírra szállt por, úgy tapadt a dohányfüstös falakra, az elsárgult képekre és a ragacsos rádióra a hűtőszekrény tetején. És rátapadt Ervinre is. Nem szerelemből, és nem is ragaszkodásból, hanem abból a rettegésből, ami a nagyon magányos nőket hajtja. Ervin pedig hagyta. Sőt, kifejezetten élvezte a végrehajtó pusztítását. „Erzsike nagyon stramm”, így mondta, miközben gúnyosan vicsorgott az aránytalanul otromba orra alatt. Úgy érezte, hogy ez a nő azt adja, amire szüksége van, még akkor is, ha a látványa erősen kompromisszumos. De van valaki, aki helyette intézkedik, helyette haragszik, és helyette viseli a következményeket. Kitartó, alattomos erejével pedig kiszorít mindenkit, aki útban van.
A látvány valóban groteszk volt. Két kifáradt csontokra tapadt maradék, akiket nem a szeretet tartott össze, hanem az a zsíros önzés, amely a hosszú évek alatt mindkettőjükbe beavasodott. Nem érdekelte őket sem az előzmény, sem az, hogy kinek árthatnak még. A bennük tátongó üresség lassan olyan hideg gonoszsággá sűrűsödött, amelyben már nem létezett más ember, csak a saját szükségletük. Egymást viselték, mint két fogoly, akik már nem remélnek semmit, csak némán számolják, melyikük hal meg előbb és szabadítja fel a másikat.
Fotó: Eu Aragoneses, kép forrása: Pexels