Tag: Lovass Adél

Hetek óta nem kívánja az ételt. Amióta megtudta a dolgot, azóta alig eszik, alig alszik. El kellett ide jönnie. Látnia kellett.

A kislány lelkesedése alábbhagy. Kezébe vesz ő is egy csövet, kipattintja az első magot és halkan mondja: – Nem hiszel nekem, Tánti.

A poklok kapuját látta-e benne tátongani, vagy mit, de olyan átszellemült volt egész lénye, hogy szinte teljesen megfeledkezett a környező világról. Rólam is.

Először csak az implantátum behelyezésével járó műtéti eljárások mozdulataira tudtam gondolni. Ahogy a mell mirigyállománya, a vöröses izom, a sárgás zsírszövetek szétválasztása történik.

Kitapogatja most a gátizmokat. Nem, nem ott viszket, hanem hátrébb. Aranyere lenne? A gát húsa kemény, sima. Nem úgy, mint az első után.

Akkortájt költöztek a szomszédunkba Ica néniék, mikor ezt a rajzot készítetted. Emlékszem, ahogy az ismerkedés első lépcsőfokaként az idős asszony áthívott minket és tejfölös lángossal járt a kedvünkben.

És jött is a Lajos azonnal, ki is mentünk a teszkóba, de azt láttam, ma mindenki megbolondulhatott, mert ott meg a biztonsági őr kötözködött belém, így mérgemben átmentünk a szomszédos obiba, ahova, valami csoda mód, beengedtek mindenkit, 65 alatt, felett…

Két hete, mióta tart ez az őrület, alig alszol, mesélted zokogástól elcsukló hangon, amiben az volt a legkülönösebb, hogy könnyek nélküli öklendezésnek tűnt. A könnyek elfogynak egy idő után – mondtad és én szinte szégyelltem, hogy férfi létemre épp azokat szárítottam fel arcomról a papírzsebkendővel. De nem lehetett ép ésszel, sírás nélkül kibírni ezt a tébolyt.

Mi? Hogy emlékszel a csokornyakkendőre? Te jó ég! Nem csodálom! Nagyanyám mániája volt. De mikor beültetek mellénk a padba Valika nénivel és Katival, azonnal elfelejtkeztem minden kellemetlenségről.

Nézd, idefigyelj! Kimegyek pizsamába’, köntösbe’, mert csak be kén’ fűteni reggel, megyek hátra a kazánhoz, oszt ezek a rossz térgyeim már nem úgy szolgálnak ám, mint annak idején, megyek, oszt nem bírok lépni, aztán meg lépnék, de csak úgy csúszik a betony, hisz csak esik, meg esik az a nyavalyás hó.

Már hetekkel karácsony előtt készült anyám. Törte a diót, tisztította a mákot. Átnézte, átszitálta alaposan a tölteléknek valót, egy kemény héjdarab se maradjon benne.

Édesanyám sokat bosszankodhatott miattunk, de bölcs parasztasszonyi eszével belátta, hogy ilyen a gyermeki természet. Megpróbálta a maga felállított szabályokat úgy betartatni velünk, hogy abból tisztességet és becsületet tanulhassunk.

Az ablakfélfa mélyen belevájódott a nő homlokába, csakúgy, mint agyába az események. Jó lenne már végre nem erre gondolni, megenni azokat a sütiket, meginni rá egy sört s túllépni ezen az egészen. De hogy lehetne?

– Anyád csak akkor fogja tudni átlépni a határait, melyek akadályozzák a kiteljesedésében, ha átéli mindezeket veled kapcsolatban. Az ő szeretete annyira erős és mély irántad, hogy teljesen át fogják formálni a veled történt események. És nézd: a kettőtök kapcsolata így sem szakad meg! Te az eset után a színfalak mögül fogod segíteni. Együtt fogjátok végezni azt a feladatot, mellyel megbíztam őt.

Klára megkereste a kapu melletti csengőt. A nyári szellő épp ekkor kapott bele a távoli asztal terítőjébe, hirtelen meglibbentve azt. Az asszony felpillantott. Talán össze is húzta szemöldökét. A ház felé fordult és tekintetével üzent a fal takarásából elősiető fiatal férfinak, aki a bejáratig szaladt. A férfi furcsa, tétova mosolya mögött megbújt valami. Kinyitotta a kaput, megszorította a nő szabad kezét, aki a másikkal a szoknyáját fogta össze a feltámadt szélben. Hamar tisztázták, hogy Klára nem vele, apjával beszélte meg a találkozót.