Írnom kell.
Írnom kell a fiamról.
Írnom kell a fiamról, aki meghalt. Januárban. Kiugrott a 8. emeleti kollégiumi szobája erkélyéről.
LSD.
LSD és kannabisz-származék volt a vérében. Így, együtt. A kábítószeres befolyásoltság tényének ismeretében már nem beszélhetünk öngyilkosságról, balesetnek minősíti a rendőrségi szakzsargon. Tudom. Elolvastam a jegyzőkönyv minden sorát. A nyomozati iratokat. A boncolási anyagot. Megnéztem a kamerafelvételeket. Igen, azt is. Beszéltem a szobatársakkal, csoporttársakkal.
Nem.
Nem hagyott levelet. De nem baleset volt. Öngyilkosság. Tudom. Nemcsak azért, mert elolvashattam a messzendzserét évekre visszamenőleg, hanem azért is, mert ismerem. Ki akart innen lépni. Ebből az életből. Az életéből. Mert boldogtalan volt.
Hogy mi baja lehet egy húszéves, okos és tehetséges fiatalembernek? Egy élsportolónak? Akit halála előtt fél évvel választottak be az olimpiai válogatott csapatba? Azt hihetné bárki, hogy élete vágya teljesülhetett ezzel. Bárki. De én nem. Mert ismerem.
Mi össze voltunk kötve.
Nem, most nem a köldökzsinórra gondolok, bár annak valóban jelentősége volt Petyánál. Félidős terhes voltam. Észrevették ultrahangon, hogy a köldökzsinórja rendellenesen fejlődött. Azt mondták, hogy nagy valószínűséggel nem lesz egészséges. De én – a férjemmel folytatott hosszas vita után – kijelentettem, hogy szedjék ki belőlem, ha tudják.
Aztán megszületett. És ma már tudom, folyamatosan hálás volt nekem az életéért. Az életért, amit sokáig annyira élvezett.
Engem még soha senki nem szeretett úgy, mint ő. Olyan szimbiózisban működtünk, hogy mindenki irigykedett ránk. Emlékszem, szülés után egy négyágyas, babás szobába kerültünk. Körülöttünk mindenki zaklatott volt. A csecsemők sírtak, az anyukák fel-le járkáltak velük, vagy a cicivel kínlódtak. Mi békésen aludtunk Petyával a bömbölésben, hangzavarban. Majd az én pici fiam megmozdult, mert éhes volt. Nem sírt fel, csak mocorogni kezdett. Akkor felültem, félálomban cicire tettem, megszoptattam. Hálásan gőgicsélt, majd visszaaludtunk. Az anyukák később tágra nyílt szemmel mesélték ezt nekem. El sem akarta hinni egyik sem, hogy van ilyen összeköttetés.
Pedig van. Akkor is, tízévesen, mikor az utolsókon volt. Mikor az a nagy és mindmáig talányos kór támadta meg. Majdnem egyhónapnyi küzdelem után, mikorra már az orvosok szeméből semmi mást, csak tehetetlenséget lehetett kiolvasni, hazaküldtek miket a kórházból, mondván, a fertőzésektől legalább távol lesz. Csontsoványan és reményvesztetten. Otthon már infúzió sem volt, ami addig tartotta benne az életet. És akkor én megtapasztaltam, hogy igenis vannak csodák. Az első otthon töltött éjszakánkon azt mantráztam az égieknek, hogy adják vissza nekem az imádott fiamat. Alkudoztam a Jóistennel. Aztán meg odaképzeltem egy dobogóra a kis, piros pólójában az aranyszínű hajacskájával, és csak ezt a képet erősítettem magamban. Csak a jóra akartam gondolni. Imádkoztam és valami forróság járt át, egy furcsa erőgomolyag ölelt körbe minket. Reggelre fordulat állt be az állapotában, visszakaptam őt valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag. És persze, hogy a csodával határos, gyors gyógyulást követően, három hónap múlva, felerősödve ott állt a dobogó tetején a piros a pólójában! Az én aranyhajúm! Ugyan nem olimpiai dobogó volt, de azok után, amin átmentünk, számunkra legalább akkora volt a jelentősége.
Szóval, mi így voltunk összekötve. Ennyire. Mondjuk még most is így vagyunk, de ezt nem nagyon szoktam hangoztatni, mert olyankor furán szoktak rám nézni. Mit tudják mások, mi történt velem a kórházi műtőben közvetlenül a halál beállta után? Mikor már rájöttem, hiába üvöltözök neki, hogy jöjjön vissza. Akkor én, ott, megéreztem valamit. Valami hasonlót, mint egykor, tízéves korában. Meleget és nyugalmat és végtelen szeretetet. És olyan volt, mintha azt mondta volna nekem: Anya! Nekem már jó! Nekem már jobb! Szavak nélkül mondta, de határozottan tudom, hogy így történt. És azóta én is jól vagyok. Béke van bennem, és elfogadás.
Azt hiszem, csak az ittlévők csinálnak ekkora hisztit ebből az egész élet-halál kérdésből. Az odaát lévők már tudnak mindent. És úgy vélem, az sem véletlen, ki mikor távozik el innen. A halál mindig egy belső döntés kérdése. Még akkor is, ha az nem öngyilkosság. Egy betegséggel is az életből való kilépést segítjük elő. Tudom. Apa is így tett. Negyvennyolc évesen, szinte fénysebességgel röpítette ki őt ebből a világból a rák. Mikor már nem maradt itt semmi feladata.
És Petim is… Talán el kellett volna engednem őt tízévesen? Lehet. Talán megsejtette, mi vár rá a következő tíz évében…
Van egy képem róla: mesélek neki egy este, az ágyban mellette van a nagy mackója, melynek van egy kék kockás kardigánja. A kardigán zsebében egy szürke-fekete kockás pici cica. Még én varrtam egyszer, régen. És Petikém benyúl a cicához abba a zsebbe, megsimogatja az ujjacskájával, és azt mondja: de jó a cicának ott benn. Jó puha. Biztonságos.
A cicát utoljára négy éve láttam. Ott hányódott a pincénkben költözködéskor. Le akartam nyúlni érte, de szörnyen koszos volt. Hagytam. Annyi minden mást is hagytam. Mindegy, csak meneküljünk el innen – gondoltam. Innen, ahova visszajárt a volt férjem, és zaklatott minket. Innen, ahol az új páromról kellett leszednie az én meglett fiamnak az elborult agyú apját. Innen, ami már nem volt számunkra biztonságos. Új életet akartam teremteni. Azt gondoltam, ha jó messzire megyünk… De Petim szenvedett. Nem akart elköltözni onnan. Odaszületett, szinte abba a házba. Neki az volt a zseb. Tudtam. Jól ismerem.
Az ő lelke túl érzékeny volt. És az érzékeny lelkű emberek még jobban szenvednek. És ha szenvednek, akkor belemenekülnek valamibe, ami kiemeli őket a számukra elviselhetetlen valóságból. Tudom. Édesapám is ezt csinálta. Alkoholista volt. Mondjuk anya mellett én is az lettem volna. Édesanyám mindig mindenki másban látja meg az élete megrontóját. Mikor elváltam, hét éve, azt mondta, szégyent hoztam a fejére. Nem mintha ő nem vált volna el, de mégiscsak más egy alkoholistától elválni, mint attól, aki csak úgy csalja a feleségét. Lehet. Valójában, amíg alkalmi partnerei voltak a férjemnek, addig elviselhető volt a dolog. Csak egy HPV-vírus és egy méhszájseb árulkodott a kalandjairól. De az a probléma műtéttel meg lett oldva. Egy nő sok mindent kibír, mindig ezt mondta nekem anya. És így is tettem, próbáltam mindent kibírni. És hallgatni róla, mert előbb vagy utóbb mindig én voltam a hibás a velem történt bajokért. Így mélyen hallgattam annak idején az erdőben történtekről is. A főiskola melletti erdőben történtekről. Oda jártam mindig futni. És egy alkalommal… És én még a rendőrségre se mentem el feljelentést tenni. Féltem, hogy megtudják. Leginkább, hogy anya megtudja. A mai napig nem árultam el neki. Most is: azt mondja, hogy miattam halt meg a fiam. Hogy nekem a szerelem fontosabb volt, mint a gyerekek. És hogy eladtam a családi házat a gyerekek feje fölül. S hogy a fiam neki volt keseredve a veszteségeknek. Ezért tette. Ő persze nem tudja a kábítószert. Ezt se mertük neki elmondani. Pedig akkor ez csak egy baleset lenne, nem? Vajon akkor nem vádolna?
Szóval, írnom kell. Igen, a fiamról, meg az összes többiről. Nem, nem arról, hogy a nők mindent kibírnak. Ez az anya szövege, nem venném el tőle. Hanem pont arról, hogy NEM kell mindent kibírniuk. Mert lehet, hogy a nő, az anya, mindent kibír, de az, aki össze van kötve azzal a nővel, lehet, hogy nem fogja kibírni. Írnom kell, mert én ugyan a körülmények ellenére jól vagyok. Mint mondtam, túl jól. De nekem dolgom van még itt, nagyon sok dolgom. Hitem szerint a fiam velem van. Összekötve, mint mindig. És segít nekem, hogy ellássam a feladatomat.
Erre a minap jöttem rá. Felköszöntöttem a fiam legjobb barátját a születésnapján. A huszonegyediken. Ha már az enyém nem élhette meg ezt testi mivoltában, legalább más ünnepének hadd örüljek. Ráírtam fészen, és kérdeztem, adna-e lehetőséget, beszélgetni Petyáról. Úgy gondoltam, már eltelt jó idő, nem fogja tolakodásnak venni. Helyette az édesanyja dühödt üzenete érkezett. Hogy áruljam el, miért pont most írtam rá Botondra, hisz ma van a születésnapja. Írtam, hogy azért, mert ma van a születésnapja. És még azt is írta nekem – nekem (!), egykori barátnőjének –, hogy én rátettem a terhet a fiúkra a Petya búcsúztatóján mondott beszédemmel. Ja, merthogy azt is mondtam. Búcsúztatót. Mert három férfiembert kértem fel a feladatra, de egyik sem érzett magában erőt. Egyik edzője vagy tanára sem. Hát, maradtam én. Mondom, hogy jól vagyok. Túl jól. És azt gondoltam, megértették, miért beszéltem arról, hogy milyen fontos a szeretet. Családon belül és kívül. És olyan emelkedett hangulat volt. A fülembe sugdosták a szülők a részvétnyilvánításkor, hogy: Köszönöm! Mondani akartam, hogy ne nekem köszönjék, hanem Petyának. De nem tudtam nekik elmondani azóta sem, mivel nem hívnak, nem keresnek. Először nem értettem, mi ez a nagy csend. De most már tudom. A fiúk mind együtt szívták a marihuánát. Orvosgyerekek, ügyvédgyerekek, tanárgyerekek, a sporttársai. Mert a fiatalok körében ez most olyan hétköznapi, mint a mi időnkben a sör. Mondjuk én nem sörözgettem. Egyszer mentem haza részegen, tizenhat évesen, akkorát kaptam, hogy eleredt az orrom vére.
Szóval ráírtam Botondra udvariasan és szabadkozva. És rájöttem: a fiatalokban még van szív. Azt írta Boti, hogy: tudom, hogy anya írt neked, de nincs igaza. És bárhol és bármikor találkozzunk, ahol a legkényelmesebb. Olyan volt ez számomra, mint az a jól eltalált anyai pofon.
Úgyhogy, nekem írnom kell. Egész eddigi életem egy nagy traumasorozat. Mi másért kaptam volna mindezeket, ha nem lenne vele célja a Feljebbvalónak? Hát, elfogadtam, mint Jónás a küldetését.
Írnom kell tehát. A téma színes, és szinte kimeríthetetlen.
Írnom kell a fiamról.
Írnom kell a halálról.
Írnom kell a fiam haláláról.
Írnom kell a halálához vezető útról. Tehát a drogról. Hogy így anyukám is megtudja? Pont ideje!
Írnom kell a családon belüli erőszakról. Az abúzus különféle válfajairól – hisz volt „szerencsém” többet is megtapasztalni.
Tehát akkor most készülök a szarból várat építeni.
És írnom kell a mi különleges kapcsolatunkról a fiammal. Ami, valószínűleg, öröktől fogva rendeltetett. Írnom kell arról, ahogy meg tudott nevettetni. Ahogy simogatni tudott. Meg arról, hogy hogyan segít engem most odaátról. Küldi az erőt. Úgy érzem, nem vagyok egyedül, ő mindig velem van. És súgja, mit tegyek. Azt hiszem, most azt, hogy: írj, anya, te csak írj! Bátran!
Tehát, nekem írnom kell.
Írnom.
Kell.
Másodközlés; a novella a marosvásárhelyi KULT Alternatív Kulturális Fesztivál irodalmi pályázatának díjazottjaként az Életbátorság című antológiában jelent meg.
(Fotó: Monika Balciuniene, kép forrása: Pexels)