Tag: Bali Anikó

Apámat havonta egyszer látogatom. Ő tavaly karácsonykor járt nálam utoljára. Az orvosa azt mondta, jót tenne, ha együtt ünnepelnénk. Nem válaszoltam. Amíg beszélt, véresre haraptam a számat.

Amikor 1995-ben véget ért a délszláv háború első szakasza, én hazajöttem. Elegem volt a fájdalmakból. Ráadásul anyám megbetegedett, mellette volt a helyem.

Élesen emlékszem a forradalom előtti augusztusi napra, péntek volt. Ott ültem a kávézóban, izgatottan vártam, hogy megérkezzen.

Akkoriban az életemet az esős és a száraz évszakok ritmusa határozta meg, ahogy mindenkiét a távoli, pusztában felejtett falunkban, ahol Vajákos nagyanyával éltem.

Egy foghíjas kerítés mögött két keverék kutya hever a járdán. Gyanakodva figyelem őket, de egyetlen vakkantással jelzik, ismernek, menjek csak tovább bátran, ők bizony velem nem törődnek ebben a veszett forróságban.

Amikor két héttel ezelőtt elvittem Hannát az apjához, Miklós hamarosan felhívott, és egyszerűen közölte, hogy a lányunk egy ideig nála szeretne maradni, jobb lesz, ha egy darabig nem zavarom. Nem is értem, hogy képzelte, hogy szó nélkül beleegyezem.

– Mit akar tőlem, hagyjon békén! – üvöltöttem, de húsos tenyerét a számra tapasztotta, rövid, virsli formájú ujjaival a nyelvem után kutatott.

Az ég egyszer csak beborult, foltos lett a repülők és bombák sötét, kormos fémtestétől, a levegő ólmos bánattal és könnyektől sós párával telt meg, megállás nélkül szakadt az eső, elmosta az akácfák édes illatát, szétmarta a rózsák bársonyszirmait a világ minden városában. A madarak elnémultak, mintha egy hatalmas, erős marok szorította volna torkukat, csőrüket szögesdróttal tekerte volna át valaki.