Tag: Bali Anikó

Emlékszem egy zöld szemű fiúra, nyolcadikban a suli mögött megfogta a kezem, de elengedte, amikor befordultunk a gimnázium sarkán.

Ahogy most a tükörbe nézek, apám vonásait látom mélyülni az arcomon. Anyámnak igaza volt, ahogy a lányomnak, Jennifernek is: Amon Göth, a Krakkói-Paszlow zsidó tábor rettegett ezredesének vére ott csörgedezik az árják képzeletében kékre festett ereimben. Le sem tudnám tagadni, hogy a lánya vagyok.

Apuka almát tesz a sparhelt szélére, mert tudja, hogy ez a kedvenc édességem. Amíg lecseréljük a borogatást, a sárga almahús omlóssá olvad a fényes héj alatt.

Ő az anyjával élt a faluvégen, egy régi parasztházban. Apja korán meghalt, rokonait nem ismerte. Amíg alsósok voltak, Zola gyakran megosztotta vele tízóraiját, iskola után pedig együtt tanultak. Lassan több időt töltött Zoláéknál, mint otthon. Tetszett neki a nagy gazdaság, az apát övező tisztelet, a gondos, szerető anya. Szívesen segített barátjának a házkörüli munkákban, de a kisebb-nagyobb csintalanságokban is benne volt. Egyszer majdnem leégették a szénás pajtát, amikor titokban újragyújtották a felnőttek által eldobott csikkeket. Egy másik alkalommal a traktort indították be a mezőn, és belehajtották a szomszéd présházba. Kamaszkorukra Zola a KISZ-ből átmentett ifjúsági klub vezéregyénisége lett. Az autók, motorok iránti rajongása még az idősebb fiúkban is elismerést keltett. Laca csendben követte barátját mindenhová, buzgón bólogatott, ha Zolának megerősítésre volt szüksége a lányok előtt. Neki esélye sem volt bekerülni a menő társaságba, csak Zolával jutott el a Balatonra, vagy a szomszéd falvak diszkóiba.

Apámat havonta egyszer látogatom. Ő tavaly karácsonykor járt nálam utoljára. Az orvosa azt mondta, jót tenne, ha együtt ünnepelnénk. Nem válaszoltam. Amíg beszélt, véresre haraptam a számat.

Amikor 1995-ben véget ért a délszláv háború első szakasza, én hazajöttem. Elegem volt a fájdalmakból. Ráadásul anyám megbetegedett, mellette volt a helyem.

Élesen emlékszem a forradalom előtti augusztusi napra, péntek volt. Ott ültem a kávézóban, izgatottan vártam, hogy megérkezzen.

Akkoriban az életemet az esős és a száraz évszakok ritmusa határozta meg, ahogy mindenkiét a távoli, pusztában felejtett falunkban, ahol Vajákos nagyanyával éltem.

Egy foghíjas kerítés mögött két keverék kutya hever a járdán. Gyanakodva figyelem őket, de egyetlen vakkantással jelzik, ismernek, menjek csak tovább bátran, ők bizony velem nem törődnek ebben a veszett forróságban.

Amikor két héttel ezelőtt elvittem Hannát az apjához, Miklós hamarosan felhívott, és egyszerűen közölte, hogy a lányunk egy ideig nála szeretne maradni, jobb lesz, ha egy darabig nem zavarom. Nem is értem, hogy képzelte, hogy szó nélkül beleegyezem.

– Mit akar tőlem, hagyjon békén! – üvöltöttem, de húsos tenyerét a számra tapasztotta, rövid, virsli formájú ujjaival a nyelvem után kutatott.