A mamuszt a folyóiratokra tették. A Jelenkor és a Kortárs számaira. Egészen újnak tűnt, vagy költöztetés előtt kimosták, mert a belső prémbélés hófehéren kandikált ki a galambszürke lábbeliből. Kicsi lábra illett, talán harminchetes lehetett. Egy apró néni apró cipője. A folyóiratok rendezetlenségbe csúszott halma az alacsony selejtező polcra került, amit alatta, a földön helyeztek el egy nagy papírdobozban, azt semmiképp sem lehetett a magas irodalommal egy szintre pakolni. Abban Romanák, Tiffanyk, Júliák és alig százlapos szerelemtől, erotikától túlfűtött miniregények borultak – valószínűleg szállítás közben – egymásra. A hagyaték, mert egyértelműen egy hagyaték került tévedésből mamuszostól a könyvtár selejtező részlegére, megadóan csücsült a pókhálós helyiségben, ha valaki arra járt, lábbal taszított az imbolygó kupacokon, hogy ne akadályozzák az előrehaladásban. Biztosan lehetett tudni, hogy a mamusz tulajdonosa már nem halad előre, és azt is, hogy más olvasta a folyóiratok melletti Szilvásit és Zilahyt, és egészen más valaki Balzacot, Flaubert-t meg a Jelenkort.
Döniz néni tarka torontáli szőnyegekkel, csipketerítőkkel és nippekkel, nevesincs festők vastagon mázolt, többet ér a keret, mint a kép alkotásaival csinosított házban lakott a kisváros Fő utcájának közepén Dénes bácsival. Hatvan éve voltak házasok. Dénes bácsi már rosszul látott, Döniz néni rosszul hallott, és mindketten csoszogtak. Dénes bácsi a csoszogásból tudta, hogy Döniz néni közeleg, ilyenkor alvást színlelt a tévéhez közel húzott karosszékben, hogy ne kelljen beszélgetnie. Arra is ügyelt közben, hogy a távirányítót a markában tartsa, különben Döniz néni Nem is nézed! dohogással kikapcsolta volna a készüléket. Döniz néni a macskán látta, ha Dénes bácsi közeleg, mert olyankor a vastag bundájú, vörös kandúr, a Rudi, azonnal eliszkolt mellőle, nem szerette Dénes bácsit. Rudi a Döniz néni ujjai közé simuló könyvlapok csendes suhogását szerette, Dénes bácsi krákogásától felállt a hátán a szőr. Dénes bácsi örült, ha felesége belemerült egy könyvbe, mert akkor lehetett láthatatlan, Döniz néninek fájt, ha Dénes bácsi a focimeccset nézte, mert akkor láthatatlanná vált. Döniz néni szívesen hallgatta a rádiót főzés közben, de kénytelen volt felhangosítani a rossz füle miatt. Dénes bácsi fejében az edények csörömpölése és a víz csobogása a rádió recsegő párbeszédeivel kakofóniává változott, ezért ilyenkor nemcsak a láthatóságától, hanem a hallás képességétől is szeretett volna szabadulni, így magára csukta a lakatlan szoba ajtaját, ahol a gyerek kiköltözése óta nem fűtöttek ugyan, de vastag kardigánban és gyapjúzokniban a rossz rugójú fotelben el lehetett üldögélni és bóbiskolni a viszonylagos csend takarója alatt.
Réges régen, a múlt század hatvanas éveiben egy ágy, asztal, szék bútorozású szolgálati lakásban Döniz néhány tojásból készített rántottát, miután hazaért a nagyvállalat gazdasági részlegéről, ezalatt Dezső az autószerelő műhely olaját mosta magáról a nyolc négyzetméteres fürdőben. Vacsora közben Döniz elmesélte, hogy a Jucus megint milyen undok volt vele, pedig nem is a főnöke, egyszer majd jól megmondja neki a magáét. Dénes lenyelte a falatot, és mert tele szájjal nem beszélünk, csak utána felelte, hogy ennek a Jucusnak jól ki kéne tekerni azt a golyvás nyakát. Döniz erre azt mondta, hogy a Jucus nem is golyvás, egészen szép nő, és ő nem is akarna ártani neki, jobb volna meglenni békességben. Dénes sokáig nem mondott semmit a tele száj okán, aztán is csak annyit, te tudod. Este az ágyban Döniz lelkesen olvasott fel Szilvásitól néhány szép gondolatot, de mikor oldalra pillantott, látta, hogy Dezső szeme csukva van, és halk, egyenletes szuszogása is arra engedett következtetni, hogy elfáradt a szentem. Érthető, gondolta Döniz, tele has, kielégített szexuális vágy, ilyenkor a férfi elalszik. Magában, a kislámpa fényénél bújta tovább a könyvet.
Hogy a Szilvásik és Flaubert-ek mikor változtak Júliákká, azt nehéz megmondani. Valószínűleg megelőzte őket a pillanat, amikor Döniz kölcsönkérte legjobb barátnőjétől, Jucustól a Hogyan kommunikálnak a férfiak? című önsegítő könyvet. Az pedig biztos, hogy egyre több lett a lecsukott szem és az egyenletes szuszogás, egy idő után már a tele has önmagában is elég volt ahhoz, hogy ez este kilenc felé bekövetkezzen. Döniz pedig tele hassal is éhes maradt, éhesen nehezen ment az elalvás, és jólesett elnassolnia egy túlfűtött Tiffanyt ebben az állapotban. Hogy Dénesnek feltűnt-e az irodalmi paletta változása a felesége kezében, sosem derült ki, mert nem tette szóvá, hiszen nem bánta, hogy idővel elmaradtak a felolvasások. Élni és élni hagyni alapon lépkedtek, majd csoszogtak az élet véges számegyenesén. A Jelenkor meg a Kortárs előfizetéseket a gyerek adta ajándékba, erős volt benne az emlék, hogy az anyja szereti ezeket, az apja ujjlevágás-biztos kerti ollót meg Nemzeti Sport előfizetést kapott. A Nemzeti Sportok a Jelenkorokkal és Kortársakkal kinyitatlanul porosodtak meg a nekik szánt, egy idő után a tehertől meghajló komódfiókban, időrendben.
Dénes bácsi csekkolt ki korábban, elszenderült egy csendes vasárnap délután a tévé előtt, mialatt Döniz néni mögötte, a kanapén olvasta a Vegyél észre című Júlia különkiadást. A mamusz már egy olyan születésnapon jött, amin Dénes bácsi nem vett részt, és amikorra a Jelenkor és Kortárs előfizetéseit sem újította már meg a gyerek. Döniz néni felpróbálta a puha lábbelit, meglehetősen szűkösnek érezte, de nem mondta, és hosszasan hálálkodott érte. Sosem vette fel, a komód eggyel feljebbi fiókjába tette őket szépen, egymás mellé. Nem sokkal később szívpanaszokkal került a kórházba, ahova mindössze egy három történetet tartalmazó Romanát vitt magával, és a romantikus álmokkal szőtt harmadik mesébe már sosem kezdett bele.
(Fotó: Jez Timms, kép forrása:Unsplash)
Olvasam el mégegyszer? OLYAN HIRTELEN LETT VÉGE,hogy nem jutok szôhoz. KÜLÖN TISZTELETTEL kérdezem , , ismerjük mi egymást ,,? Mert csak a nevek ismeretlenek amúgy a mi életünkről írtál kedves VIKTÓRIA.