a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
A Népegészségügyi Hivatal nem is lehetne ocsmányabb és elrettentőbb hely. Itt van az a bizonyos Családvédelmi Szolgálat. Rémes gyerekkori hangulatokat idéz fel a külcsín és a belső is, valószínűleg a szocializmus óta nem nyúltak az épülethez.
Reggelre harminc regruta bajvívóból kettő nem ébred fel. Titokban megitták az öregasszony egyik flaskájának tartalmát, amit pálinkának véltek, de nem az volt. A széttört ibrik ott hevert kettőjük kimeredt teste közt, a méreg maradéka pont úgy folyt a földre, ahogy két napja a banya vére. Letörölték szájukról a kínhalál habját. Sírba tették őket, imát mondtak rájuk.
A gyávaság a legfőbb bűn, Ellie, én azt mondom. Nézz körül, miben élünk, a média, a kapitalizmus, mind a szorongásaidra játszik. Vedd meg ezt a krémet, az influenszerek ezt a csukát hordját, egyél itt, igyál ott, ha akarsz lenni valaki, maxold ki, mert mindjárt meghalsz. Ez az egész Hong Kong egy hatalmas pláza, nem látod?
Ólmos percekig bámulom a mozdulatlan arcot, és élvezem, hogy nincs ott valóságosan. Nem él. És én ezt akarom.
A sírkövek megrázkódtak, a fák száraz ágai megreccsentek, iszonyatos hangzavar kerekedett. A lehulló levelektől és a leszálló ködtől látni sem lehetett.
Pedig én jó kislány voltam. Ha anyám séta közben megszorította a kezem, tudtam, hogy hangosan illik köszönni a szembejövő idegennek.
A házfal mellett állt egy alacsony sámli. Régen a nagypapa üldögélt rajta, amíg volt hozzá ereje. Szívta egymás után a cigarettákat, füstbe burkolta az arcát. Figyelte a napfényt, hol jár a ház falán. Innen tudta, pontosan hány óra van.
Fogalmam sincs, mit tudok kihozni belőle. És Jánossal mehetek…
A helyszínen egy pillanatra sem hagy magamra. Mindenkinek bemutat, dicsér, hogy micsoda ötletes a projektem, mintha az egész az én érdemem lenne. Zavarban vagyok, de élvezem az idősebb kutatók érdeklődő tekintetét, amikor a kísérleteinkről kérdeznek, és ámuldozva hallgatom a tapasztalataikat.
Emlékszem, mikor befészkeltük magunkat a nyúlpajtába, a kisnyulak nedves, meleg orrára, a puha, fehér bundára, ahogy szétterült az ölünkben, mint a madártejen reszkető hab.
A tejszínű fóliatetőről langyos, fűszerszagú cseppek potyogtak apám arcára, ha később jövök, sörben, paradicsom és bazsalikom esszenciában pácolódik tovább.
Tizenhat évesen buliztam ki először, hogy ne kelljen velük mennem Szepezdre. Én lettem a család fő ellensége, irigységből még a húgom is fújt rám.
Az előző hónapok alatt azokból a pénzekből, amit anyám a borítékokban küldözgetett, összespóroltam egy nagyobb összeget, hogy lemezjátszót vegyek rajta. Még aznap délután a belvárosban, zsebemben a pénzzel, lefoglaltam egy szobát az Európa Hotelben, nem messze a Miljackától.
Homlokomra tolom a tükörfényes Ray Bant, miközben, mint akinek az egész egy nagy poén, vigyorogva bebámulok a nyitva felejtett teraszajtón. Ez sose fog átmenni. Hiába magyarázzuk évek óta anyámnak, hogy a grillezés az nem családi ebéd.
Mondom itt mindenkinek, ide figyeljetek, ezeket a foltokat nézzétek, össze fognak veszni, és akkor baj lesz, mert ilyen még nem volt, háború lesz, ég- és földzengés, ha már azok is így háborognak, akik jók voltak és türelmesek.
Aznap nyílt meg a magyar követség új épülete a német fővárosban és Zsuzsa, a berlini magyar kulturális élet reprezentánsaként hivatalos volt az eseményre. A délelőtti aktus felemelő és ünnepélyes volt, ellenben az esti koncert és fogadás a New York-i terrortámadás miatt hirtelen elmaradt.
Tudod, mi jutott eszembe? Sohasem táncoltunk. Talán egyszer, mikor utoljára dacoltam a depresszióval a szülés után, próbáltam veled mozdulni egy George Ezra számra, de te levetted a karom a nyakadról, túl részeg vagy, mondtad.
Lehajoltunk a gyaloghíd alatt, olyan magas volt a vízállás, hogy kalapunkat majdnem lesodorta a gerenda. A régiek az alacsony víznek örültek, mesélte Laci bá, a kölcsönzős. Az aranyászó ladikok olyankor ellepték a partot.
Bizonyára maga is hallotta azokat a szörnyű történeteket. Tudja, az előző világról. Amikor még mindenki szabadon, a maga kénye-kedve szerint, kontroll nélkül nevelhetett gyereket… Grrr! Belegondolni is szörnyű!
A zene különleges berendezési tárgy volt itt. Egy algoritmus választott itt mindig új dalt. A számok végtelenjéből próbálta kiszűrni akkor és ott, azt az egyet.