Ádám ültetőkanállal a kezében támaszkodik négykézláb, a tenyere ugyanúgy belesüpped a földbe, mint a térde, a farmerja átázott a nedvességtől. Előttünk lucerdő, mögöttünk betonplacc, a túratérkép szerint parkoló, az erdőgazdaság fuvarra váró tűzifa-halmaival. Esőcseppek kopognak a kapucnimon. Ádám a földbe döfi a műanyag ásót, a kanál hegye utat tör a gyökerüknél összekapaszkodó aljnövényzetben, kifordít a helyéről egy iszamós kupacot, a mélyedés mellé borítja.
Fél órája érkeztünk a tájvédelmi körzet melletti tisztáshoz. Akkor még nem esett. A játszótéren fogócskázó gyermekektől néhány méterre, a faasztal melletti padra telepedtünk. Ádám elővette a füzetlapot, egyenlő nagyságú darabokra tépte, kiosztotta a tollakat, és csöndben fogalmaztuk a szavakat, amelyeket sokszor elmondtunk egymásnak.
Két hónapja a kanapén feküdtem, állig betakarózva. A hangfalból Axl Rose hangja szólt, Don’t you cry tonight, I still love you, baby. Ádám a nagyszoba túlsó végén állt az íróasztal mellett, „minden idők rock albumának” balladáját dalolta. Hamisan, roggyantott térddel, ritmusra hajladozva. Amikor észrevett, megperdült, Ma este ne sírj, még szeretlek, bébi, énekelte. Öklét felém nyújtotta, majd a mellkasához húzta, nyálas fiúzenekarok esdeklő gesztusait imitálta. Nem sírtam, kacagtam. Aztán letekerte a hangerőt, a kanapéhoz lépett, felemelte a szürke gyapjúplédet. Magam elé kaptam kezem és a lábam, de a karja utat talált, hiába kapálóztam. Felgyűrte pamutpulcsimat, megpuszilta a köldökömet, sóhajtottam, beletúrtam a hajába. Két ujjam bebújtattam a szövetnadrág korcába, lejjebb toltam, csúszott vele a bugyim is.
– Ne ott, alatta, ahol a pocakom véget ér – kérleltem. Akkor már éreztem a nyilallásokat.
A név aznap este szaladt ki először a számon. Ádám meglepődött. Én mereszthettem így a szemem, amikor megkérte a kezem Indiában. Agrában, a Taj Mahal parkjában, több ezer turista közt a lótuszvirágoktól illatozó, negyven fokos tavaszban. Még Delhiben lebetegedtem. A Szikh szentély kijáratánál egy citromszínű lepelbe öltözött szerzetestől kaptunk egy marék főtt kását. Tiszteletlenség lett volna visszautasítani. Ádámnak meg se kottyant, én a hotelszoba vécéjébe kapaszkodva, öklendezve töltöttem a napot. A következő reggelre belázasodtam. Alig volt erőm ellátogatni a Mogul uralkodók mecseteihez, az oszlopfős emlékművekhez. A helyi gyógyszerek segítettek ugyan, estére holtfáradtan dideregtem a szálláson. Az előző napi buszutat végig aludtam, hogy összeszedjem magam, és még akkor sem kapcsoltam, mire készül Ádám, amikor elvonszolt a zsibongó turistahadtól, az árnyékos betonpadhoz támogatott, ahol két rhesus makákó egy almán marakodott. A naptól fehéren izzó márványmauzóleumot néztük, amikor elém térdelt. A szavait sem tudom felidézni, csak hogy kalapált a szívem, kiszáradt a szám, és azt ismételgettem, ez most komoly? Aggasztottak a közös élet nehézségei, mégis igent mondtam.
– Minek hívod? – nevetett Ádám, amikor meghallotta a becenevet. A konyhában állt, vacsorát készített. A kanapéhoz jött, mellém kuporodott. – Pötyikének?
A vállába bokszoltam, és elmagyaráztam, hogy a monitoron egy apró pontot láttam, olykor eltűnt, máskor előbújt, de a kis pötty ott volt, egyértelműen. Az orvos azt mondta, ne éljem bele magam, két hét múlva jöjjek vissza, de én biztosan tudom.
– És nem Pötyikének – emeltem a mutatóujjam –, hanem Pöttyikének szólítom.
Onnantól így hívtuk. A háziorvosomtól táppénzt kértem, hogy az első hetek nyugalomban teljenek. Szakkönyveket olvastam, az étrendem terveztem. Ádám ébredéskor a hasamat simítva üdvözölte, lefekvéskor puszikkal búcsúzott tőle. Üzeneteket írt az irodából, kérdezte, hogy vagyok, és nem csak felőlem érdeklődött – többes számot használt. Alighogy megérkezett az életünkbe, beszélni kezdtem Pöttyikéhez. Olyan természetessé vált a jelenléte, mint a lélegzetvétel.
Ádám az apró gödör mellé rakja az ültetőkanalat, felegyenesedik. Szótlanul felém fordul, de nem rám, valahova mögém néz. A pillantásáról eszembe jut, három hete hogyan vigasztalt. A hálóban, magzatpózban feküdtem gyapjúpokrócba burkolózva. Éjjelente álmatlanul forgolódtam, nappal képtelen voltam felkelni. Ádám a nappaliban dolgozott, „minden idők rock albumáról” a Live and let die-t hallgatta. Lehunytam szemem, elképzeltem egy kézfejet, melynek vékony, finom ujjai leütik a bevezető dallamot a billentyűkön. Aztán felcsendült a vokál, a refrén első versszaka: But if this ever changin’ world, In which we live in, Makes you give in and cry, Say live and let die… és nem kaptam levegőt. Örvény ragadott meg, süllyedni kezdtem. A szerveim az ágyon maradtak, a testem keresztülzuhant a matracon. Kinyitottam a szemem, támpontot kerestem, de a falak, polcok és szekrények elmosódtak, mintha tornádó belsejébe kerültem volna. Orrom eldugult, fulladtam, tátogtam, szörcsögtem. Egyedül a zenét hallottam. A zongorafutamot, melynek – úgy tűnt – minden akkordja mélyebbre taszít. Amikor a billentyűket felváltotta a gitárszólam lüktetése, a dob ritmusa, kinyújtottam a karom, megkapaszkodtam az ágykeretben. Az örvény elengedett, visszarándultam magamba, a tüdőm megtelt levegővel. A zene elhalkult, a szoba lelassult, megállapodott. Live and let die, visszhangzott bennem, élni és halni hagyni. Felzokogtam. Ádám belépett az ajtón, mellém ült, gyengéden a hátamra gördített. Könnyeim a fülkagylómba gyűltek. Kezét a mellkasomra tette, azt ismételgette, nem lesz semmi baj.
Azóta kiüvölteném a világot, kiüvölteném mások gondtalan életét, kiüvölteném az előttem magasodó dombot, az erdőt, a pedánsan rendezett rönköket. Kifújom a levegőt. Ádám előveszi a zsebéből megviselt üzenetét, amikor befejezi az olvasást, a mélyedés fölé hajol, beleejti a papírt. A talajra hullott tűlevelek közül kavicsot csippent az ujjai közé, ráteszi a cetlire, a gödröcske széléről felveszi a műanyag ásót.
Én következem. Felgyorsul a szívverésem, alig észlelem az eső pattogását a poncsómon, a fülemben dörömbölő pulzusom szinte megsüketít. Nevetségesnek tartom ezt a ceremóniát, pedig az én ötletem volt. Körbefordulok, a túraút és a betonplacc továbbra is néptelen. Ne húzd az időt, korholom magam, de nem moccanok. Ez a helyes lépés, mégsem akarok megválni a pillanattól, és a fájdalomtól.
Ádám türelmesen vár, a saját érzéseivel van elfoglalva, a körmére ragadt sárdarabokat kapargatja. Mielőtt a gödör felé indulok, a hasamhoz szorított karomra pillantok. Kinyitom a tenyerem, kisimítom a meggyűrt papírt, elolvasom. Mindig te maradsz az első gyermekem. Emlékezni fogok rád, és mesélek rólad a megszületőnek. Szeretlek. Záporeső pettyezi a szöveget, az arcomra is jut belőle. Kiemelem alóla a másik cetlit, a hüvelykemmel leszorítom, mert feltámad a szél. A lapocska fölé görnyedek, ölelem, mint egy újszülöttet. Pöttyike, te lettél a második gyermekem. Vágytam rá, hogy megmaradj. Szeretlek, és remélem helyet teremtettél a megszületőnek!
Egy közeli fenyő halkan bólogat az őszt hozó szélben.
Másodközlés; az írás eredeti megjelenési helye a Tiszatáj online folyóirat.
Fotó: neslihan, kép forrása: Pexels