Egy szál bugyiban és trikóban mászok le a lépcsőn, de így is mindjárt megdöglök. Előkapom az ollót, és keresztben elnyisszantom a felsőmet – az alja jó lesz törlőrongynak. Elájulok a kreatív megoldásomtól, küldök is róla egy képet a családi csoportba. Szertartásosan elfogyasztom a reggeli zabkásámat, ledöntöm az első adag koffeint, és fejest ugrok a hétvégébe.
Elindítom az egyik kedvenc listámat Spotify-on (a kétezres évek bulislágerei Shakirával a borítón, ha érdekel), majd egy órán keresztül pakolok, csomagolok, fóliázok, ragasztok. A kávéfőzőt beleültetem a fotelba, és letakarom egy pléddel, hogy könnyen hozzáférjek. Szükségem lesz rá napközben, az biztos. Előszedem az eszközöket, értelemszerűen a fehérrel kezdek. Kibontom, és szép egyenletesen felviszem a festéket a leportalanított és zsírtalanított falra – legalábbis ez a terv, csakhogy nem boldogulok a fémdobozzal. Miért gyártanak olyat, amit puszta kézzel lehetetlenség kinyitni? Egyetlen csavarhúzóm van, az is csillag, nem nagy segítség. Spaklival nem merem feszegetni, félek, hogy beletöröm. Megfordul a fejemben, hogy kivágom egy nagykéssel – másra úgyse használom –, de attól tartok, csak szétkaszabolnám a kezemet. Na, jó, kezdem a bordóval, azt sikerül felpattintanom. Amíg szárad az egyetlen színes fal, elszaladok egy másik, szigorúan műanyag dobozos fehérért.
A második réteg bordó után hozzálátok a fehérhez. Hiába mostam ki a hengert, fura nyomot hagy mindenhol. Megpróbálkozom a másikkal, de az túl nagy, nem fér bele abba a lehúzós tartóba. Végül ecsettel hajigálom fel a falra a festéket – mint a konyhásnénik a főzeléket –, aztán eldolgozom a gigantikus, de legalább tiszta hengerrel. Össze-vissza gurgulázok, egy idő után már azt se tudom, melyik a régi, és melyik az új szín. Félúton sutba vágom a nagyratörő terveimet, és csak a hibás részeken megyek át. Spoiler: így is ronda.
A tesóm megkérdezi, hogy haladok, és felajánlja, hogy reggel átjönnek segíteni. A szétvágott pólóm után ez a legjobb dolog a napomban. Szegény sógorom… Egy pillanatra megsajnálom, aztán inkább hálás vagyok érte. Mióta megismerte a húgomat, fáradhatatlan őrangyalként köröz felettem is. Esküszöm, ő még nálam is jobban megérdemelné, hogy végre legyen egy épkézláb pasim, aki képes és hajlandó megszerelni a fiókjaimat, kicserélni egy szanaszét spriccelő gégecsövet vagy megerősíteni az ágyamat. (Miután együtt tönkretettük azt…) De legalább isteni oldalast meg bolognait készítek neki hálából minden egyes alkalommal. Viccelek – kajálni is én járok hozzájuk, annyira jól főz.
Ahogy belépnek az ajtón, a sógorom átnyújt egy kis vödröt, miközben felméri a terepet.
– Igen, tudom, nem használtam alapozót – ismerem el kérés nélkül, miközben a kezembe temetem az arcomat, hogy ne lássam a rosszalló tekintetét.
– Nem, nem az kell – mondja, majd elmagyarázza, miért lett foltos, és hogyan tudom kijavítani.
Elveszem tőle az izolálót – szóval ilyen is létezik! Totál feleslegesen vallottam be, hogy nem használtam alapozót… Feltesz még néhány keresztkérdést, mint például, hogy milyen irányban festettem eddig. Jó ég, hát nem ismer?!
– Oké. Segítsek? – hangzik az utolsó kérdése, és egyben az első, amire egyértelmű nemleges válasszal felelek.
– Igen, tudom, erős, független nő vagy. Nem fogom kivenni a kezedből az ecsetet, hogy „hagyd, majd én”, de kérlek, szólj, ha kell segítség!
Nahát, micsoda jellemrajz. Mégiscsak jól ismer.
Búcsúzóul megjegyzik, hogy egyébként nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy azt én lefestettem. (A szóvicc az enyém!)
– De azért legyen benne valami rendszer – teszi hozzá a mérnökasszony.
Aha, lesz.
Bezárom mögöttük az ajtót, és újult erővel esek neki a falaknak. Ülve, guggolva, térden, lábujjhegyen állva, papucsban, anélkül. Egyik lábam a lépcsőn, a másik a fellépőn, a kettő között a fotel. Ha egy szakember – vagy szimplán ember – látná, mit művelek, könnyekben törne ki. Élvezem a miniatűr lakás legnagyobb előnyét: nem hordozgatom a festékesvödröt, csak belemártom a hengert, és egy pillanat alatt átszáguldok vele az összes helyiségen. (Nyugi, alátartom a másik kezemet.) Az izoláló működik, a második első réteg fehér után kezdenek eltűnni a foltok. Annyira felbuzdulok, hogy amíg a falak száradnak, az ajtófélfákat és a lépcsőkorlátot is lefestem. Még lazúrral is átmegyek rajtuk, hogy szép fényesek legyenek. Igen, ilyen profi vagyok. A bárszékek kopott vázát aranyba öltöztetem, és keresek valamit, amit még átfesthetek vele, annyira tetszik ez a szín.
A kis ventilátorom is kitartóan dolgozik, ennek ellenére pokoli a pára és a hőség – mintha egy szaunában laknék. Jöhetnének izzadni a méregtelenítésre vágyó férfiak. Elképzelem a verejtéktől gyöngyöző, kidolgozott mellizmokat, a feszes háton vízesésként zubogó hidegzuhanyt… És mielőtt elkanászodna a fantáziám, fogok egy szemhéjpúderhez való ecsetet, hogy tökéletesítsem a művemet.
Harmadnap reggel csípőre tett kézzel, elégedetten nézek körbe. Makulátlan, egyenletes falak, rend és tisztaság. Tudom, hogy nem sokáig lesz ilyen, és éppen ez az, ami igazán boldoggá tesz. Alig várom, hogy a két kis unokaöcsém maszatos kézzel összetapicskoljon mindent. Szanaszét fogom puszilgatni őket. Látom magam, ahogy munkába menet kapkodva pakolok, a táskámmal meghúzom a vakolatot. Tudom, hogy újra ki fogom önteni a kávét – a padlóra, a falra, mindenhova. Elképzelem, ahogy a fehér felületre ráfröccsen a paradicsomszósz. Nem, nem én főzök – én egy pohár vörösborral a kezemben bámulom a fenekét…
Én előkészítettem a vásznat, a képet majd megfesti rá az élet.
Fotó: Valeria Palesska, kép forrása: Pexels