Odett percek óta a zuhany alatt áll, és már vörösre dörzsölte kezét-lábát, mindenét, mintha eltávolíthatná azt a hámréteget, ami még otthon nőtt rá. A zuhanyfüggöny türkiz csikóhalai döbbenten nézik a forró párán át a vergődését. Ezért hívta fel kora reggel? Hogy elmondja, megismerkedett valakivel? Kit érdekel? Maga mögött hagyta azt az életet, amikor Dettike volt… Miért nyúl utána a szánalmas szerelmi életével? Fúj… hagyja már békén, felejtse el! Nagy levegőt vesz, a pára fojtogatja. Ebből elég, még elkésik. A két lépésnyi fürdőszobában a fogkrémért nyúl, és közben a kezével rést nyit a tükör homályában. Kunos vágású barna szemek néznek vissza rá. Az apjától örökölte, ahogy az erős járomcsontokat is. Ha tennél rá egy kis alapozót, és megfelelően árnyékolnád, nem lenne ilyen vadember kinézeted, hallja az anyja hangját. Na, ezt már nem! – dörgöli rövidre nyírt haját a törölközővel. Nem fog itt nyavalyogni, nem hagyja, hogy elrontsák a napot – dünnyögi, és dacosan kifújja hosszúra nőtt tincsét a szeméből.
Aprócska szobájában az íróasztala és az ágya közötti szoroson nem tud úgy átmenni, hogy ne szerezzen egy újabb kék foltot. De legalább nagy ablaka van, és reggel még árad be a késő őszi napfény. Magára kapja a földön hagyott farmersortját, a sportmelltartót és a köldökig érő fehér topot. Sose hordasz szoknyát meg magassarkút – nyafogja anyja a fejében, ahogy minden gimnáziumi reggelen. Sokat javítana az esélyeiden. Persze, anya – szól vissza, és felrántja a fehér Adidas futócipőt. – Csak magassarkúban nem tudnék elfutni előled. És már rohan is le az ötödikről.
A szűk utcácskán parkoló Fiatok és Vespák között felveszi kényelmes kocogóritmusát, és érzi, ahogy a dühe minden ruganyos lépéssel, minden kifújt lélegzettel enyhül. Nyolc előtt tíz perccel már a tölgyfa pultot törölgeti a kávézóban. A péksütit már elrendezte, a kávégép bekapcsolva, narancsok a facsaróban. Így kerek. Carlo, a főnöke fekete, itt-ott őszülő göndör fürtjei alól végigméri, mint minden reggel, mert a hosszú fekete kötény mögött mégiscsak a kisportolt lába világít fedetlenül. Látod, anya? Megnéznek sortban és dorkóban is – és hosszú tincsét a füle mögé hajtva villant egy mosolyt Carlo felé.
Kilép az utcára, és leveszi a leanderek között álló asztalokról a láncot. Fussatok, legyetek szabadok, suttogja nekik, majd kiteszi a szalvétaadagolót és a kis dekorkaktuszokat. Az élet még nyugis, a pörgés itt, Milánó külvárosában csak most indul. A sugárúton csilingelő villamos is idehallatszik messziről. Az apja bezzeg nem ilyen suhanó csodavillamost vezet Pesten. Hogy a francba juthatott eszébe mérnökként, ötvenévesen, hogy ezzel üsse agyon az unalmat. Jó-jó, odavan a járművekért a biciklitől a csuklós buszig, de más szervezni egy irodában, és más a volán mögött görnyedni. Régen ő is szívesen vonatozott, villamosozott vele. Talán ezért is választotta a várostervezési mesterszakot. Na jó, elég a hátranézegetésből, eddig rohant, hogy kimeneküljön belőle. Gyerünk, Odetta, az egyetem megvár, itt az első vendég.
Narancsillat lebeg a facsaró körül, sistereg a presszógép, és a fánkocska izgatottan várja, hogy csatlakozzanak hozzá az apró kerek tálcán. Majd kimennek együtt az ébredező utca hűvösébe, és signor Bosco az újságja mögül elmormol egy köszönöm, kedvest. Odett a hamutartó alá teszi a nyugtát, és tűz vissza a pult mögé. Csendben rágcsálja a körmét, de észreveszi a tükörképét a hűtőpultban, és azonnal zsebre teszi a kezét. Ha megcsináltatnád a körmeidet, abbahagynád ezt a gusztustan szokást. Ki húzna gyűrűt ezekre a tövig rágott kis csonkokra. Anya, nézd, mosogatni lehet velük, más meg momentán nem kell.
Tűsarkak kopogása hívja vissza a feleselésből. Szemével Carlót keresi, a signorát nem szereti kiszolgálni. Mindig bent ül le, az ablaknak háttal. Karót nyelt eleganciájáról az anyja jut eszébe. Megint. Szögegyenesre vasalt, vállig érő szőke haj, alapozó alá rejtett szarkalábak, kimérten mozgó pillák és az asztal lapját kocogtató, tökéletes formájú vörös karmok. Carlo, gyere vissza! Ez ma végképp nem hiányzik. Zárva vannak még, hogy nincs, aki kiszolgáljon? – hallja Odett a pikírt női hangot. Udvariasan üdvözli, de mosolyogni nem fog erre a hárpiára, az biztos. Kicsit gyűrött a köténye, Odetta, remélem tisztát vett fel ma reggel. Anyád, zümmögi agyában egy hang. Hál’ istennek megjelenik Carlo, meghajol signora néni előtt, és nyájas mosollyal veszi fel a rendelését. Jézus, az apja hogy bírta elviselni ezt a piszkálódást húsz éven át? Mihez kezdett vajon a tengerészcsomóval, ami a gyomrába nőtt nap mint nap? Elég hozzá a gyávaság, vagy épp iszonyú erő kell? – fut át Odett agyán, és már az utcai asztalokat rendezgeti, hogy minél távolabbra kerüljön ettől a megkeseredett mételytől.
Jó reggelt, signor Cosma, mosolyog szélesen Odett az alacsony, huncut szemű, ötvenes férfira. Hogy van ma? Mit hozhatok? – kérdezi, és örül, amikor könyökét megérinti a napbarnított keze. Odetta, amikor magát látom, a nap is fényesebben süt. Tudja, tegnap végre telefonált a lányom, és ragyogott a hangja. Olyan büszke vagyok rá, hogy belevágott, elköltözött és megtalálta a helyét. Akárcsak maga. Ugye tudja, mit jelent ez egy szülőnek? Annyira bízni benne, hogy el merje engedni… Nem, Odett nem tudja. Ahogy azt is csak most látja, hogy milyen örömöt szerezhet egyetlen telefon. Kifújja hosszú tincsét a homlokából, mintha a gondolatot próbálná elhessenteni. Nos, signor Cosma, a szokásosat? Hozzon egy croissant-t is az eszpresszóhoz, és jó erősre csinálja, ma harapni akarom az életet – kacsint Odettre, és kinyitja az újságját.
Míg a kávégép hörög, Odett hosszasan válogat a croissant-ok között, hogy a legformásabb kerüljön ennek a drága, nagyszívű embernek a tányérjára. Elrendezi a tálcán az apró, piros csészét a krémes eszpresszóval, a pohár hideg vízzel, és egy szívecskét rajzol a kicsapódott párába. Leteszi a férfi elé a hamutartóval együtt, jó étvágyat kíván, és a pult mögötti megfigyelő állásban a telefonjára bámul. Érez valami furcsát a gyomra táján, ahogy az utolsó, húsz másodperces hívásra téved a szeme. Talán túlreagálta ma reggel…
Egy kávéscsésze csörömpöl, széklábak sikoltanak, egy tompa puffanás. Ijedt kiáltások rántják ki a lamentálásból. Arcába lógó tincsén át látja, hogy az emberek egy asztal körül állnak, térdelnek, és szólongatják a férfit. Lemerevedik, nem érti, mi történik. Valaki hangosan, gesztikulálva hadar a mentőknek. Aztán a villámcsapás. Signor Cosma! Odett odarohan az asztalhoz, ahol a holtsápadt Cosma zavartan, verejtékben úszva fekszik a járdán, kezét a mellkasára szorítja. Mindig segíteni kell, Dettike, rémlik fel egy balatoni strand ugyanezzel a pánikkal a torkában. Apja rohant oda a hatalmas férfihoz, aki összeesett. Halkan szólongatta, a szívéhez hajolt…
– Hagyjanak helyet, kiáltja, ültessék fel, vigyázzanak, hogy el ne dőljön! Signor Cosma, hall engem? Lélegezzen nyugodtan! – és meglazítja a férfi makulátlanra vasalt, éjkék ingét… Már hallani a közeledő szirénákat. Úton a segítség, signor Cosma, gondoljon a lányára!
Odett a raktár hűvös falának dől, és lecsúszik a padlóra. A szíve zakatol, még mindig kapkodva veszi a levegőt. Kötényzsebéből előkaparja a telefonját, és megérinti a hívás ikont az utolsó bejövőn.
– Szia, Apa – suttogja –, szóval van valakid? Mesélj el mindent… hallgatlak…
Fotó: kaboompics.com, kép forrása: Pexels