a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
A konyhapultnak dőlve állok, s onnan révedek a semmibe. Kezemben a kedvenc bögrém, amit a férjemtől kaptam, mikor pár éve eldöntöttem, hogy pályát módosítok. A Hattyú-köd van rajta, az univerzum egy egészen pici szeglete, amit egyébként Omega-ködnek is szoktak nevezni.
Szóval, már több mint öt éve nem nézel rám csillogó szemekkel vagy vigyorogsz rám az ezer wattos mosolyoddal, és nem kergetsz az őrületbe a rally mániáddal és a hajnali szendvics készítéseddel.
– Dik, az! – néz fel most a lányom, mert az anyja magyar szakos tanár, és a szép beszédet még most is tanulja. Bámul ki a nyárba: fenn a hegyen csodaváros tornyokkal, középkori falakkal. Kanyarodik az út, vele a nyakunk is, ahogy nézzük a hegyoldalt. Akkor eszmélünk, hogy eltévedtünk. Túlmentünk a szálláshelyen, hogy nem vettük észre? Csikorgó és éles fordulás, vissza ugyanazon az úton, végre a másik oldalát is bámulhatom: melyik dombot nem láttam még?
Gyakran látta a szüleit amint összeölelkezve szerelmesen egymáshoz simulva állnak a tanya előtt. Pont úgy ölelte, ahogy most ezt az ismertelen nőt öleli. Nem haragudott az apjára. Végtelenül csalódott és szomorú volt. Féltékenységgel keveredett düh fortyogott benne. – Miért nem anyát öleli ilyen szenvedélyesen? És anya miért hagyta? Miért nem harcolt apáért?
Addigra már egy egész könyvtárat halmoztam fel gyereknevelési szakirodalomból, és meg voltam róla győződve, hogy az ideális anya-gyerek kapcsolat kialakítása pofonegyszerű. Szeretni kell, türelmesnek, de következetesnek kell lenni, ennyi az egész. Csak az igazán bénák ronthatják el…
– Na, de te, te is mondjál valamit! – folytatta Klára – Régen is mindig én beszéltem. – Fogd már be, te hülye! – korholta magát közben.
A romantikus elgondolást, miszerint a nejem szerelemből vette fel a vezetéknevemet, attól a naptól fogva badarságnak tartottam, hogy rajtakaptam egy kétes hírű aranyifjúval entyem-pentyemezni egy ascoti krikett meccsen.
Péterpál megnyugtatta Pálpétert, hogy a próbababa fej gyártó üzem dolgai jól mennek, Pálpéter pedig megnyugtatta Péterpált, hogy a kínai sípoló gumicsirke szerviz is nagyszerűen prosperál.
A menekülésemről már sokkal óvatosabban meséltem neki, és csak annyit, amennyi feltétlenül kellett ahhoz, hogy megválaszoljam a kérdéseit. Merthogy mi történt valójában, azt még a magam számára is nehéz megfogalmaznom. A legélesebben a félelemre emlékszem, és arra, hogy kételkedni kezdtem.
A kórus dalolt tovább, a tanítónőnek reszketett a térde, vajon mi történhetett, mi az, amit ő nem vett észre. Nagyon odafigyelt arra, hogy ne legyen hamis hang, és mégis az lehetett, lehet, hogy az elnök elvtársnak abszolút hallása van.
– Emlékszem, csak apád lehetett annyira hülye, hogy ebben az istenverte melegben tüzet gyújtson.
Elmosolyodtam. Nem tudom, hogy pontosan micsodán. Apám emlékén, ahogy átizzadt alsóban gallyakat gyűjt a kertben, vagy magunkon, ahogy őt nézve, fürdőruhában állva, hangosan röhögünk.
Megpróbáltam az asztalhoz terelgetni a visítozó forgatagot. Iván folyamatosan beszélt hozzám, be nem állt a szája. Állandóan mellettem repkedett, mint egy kis pillangó, és csak nyomta, nyomta… Az összes Marvel filmet le fogja tölteni a tabletjére, a Pókember 4 részes, és a zöld fejű gonosztól én tuti megijednék, inkább ne is nézzem meg az előzetest, mert akkor majd nem engedem neki, hogy megnézze.
Teljesen egyedül volt a tanáriban. „Open office: együtt, mégis háborítatlanul” – hirdette az egyik falon egy reklámplakát. Ernő letette a szendvicset, mert így nem tudott elég nagyot sóhajtani. Pedig iparkodnia kell, nemsokára visszatérnek a kollégái, a zajos, fiatal társaság, akik olyan dolgokról beszélgetnek, amiknek a felét sem érti, a másik fele meg nem érdekli.
Néztem a redőny csíkjait, melyek, mint fényből szőtt pókhálók fonták be a hálószobát. Falra vetődött színükből és rajzolatukból sejtettem, hogy odakinn süt a nap. Mégsem akartam kikelni az ágyból, semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy elmerüljek ebben a nyugodt és kellemesen pihent állapotban.
Tavalyelőtt nyáron tudtam meg, hogy tényleg igaz a történet, alkoholista apja fejbe rúgta csecsemőként. Nyolc hónapos korában látogattam meg őket vidéken, és megfagyott bennem az élet, húgom lekötözve tartotta egy mély babakocsiban a kis szőke babát, mert nem mozgott, és ez mennyire kényelmes.
Kisebb sérülésekkel, mindenki megúszta. Engem aznap is a sarokba állítottak magamból kifordulva, a falhoz nyomódva, mint egy préselt szőlő, úgy folyt belőlem a nektár.
Akkoriban nagyon szerettem volna anya lenni, álmodoztam az idilli családról, amit majd együtt megteremtünk, de közben a félsz is bennem volt, hogy meg fogok őrülni itthon két évig a szülés után.
Az ötven az új negyven! Engem pontosan hét és fél évvel később a fél évszázad betöltése ütött ki, és vagy öt évbe telt, mire lilára vert fejjel lassanként kezdtem magamhoz térni a ring sarkában. Te észre sem vetted, amikor padlót fogtam. Ott feküdtem a szorító közepén, és még annak is örültem volna, ha valaki rám számol.