novella

Szalontai Erika: Azt mondták…

Kiszakítva a megszokott térből és időből egy nagyvárosba cseppentem, de nem voltam büszke rá, ott toporzékol és tiltakozik belőlem egy léleknyi darabka most is az országalma mellett, ott találkoztam a barátokkal, őket is elhagytam.

novella

Szalontai Erika: Bodorkák

Bodorkák. Bámult fel apám az égre, amikor egy nap összeesett egy vidéki vonatállomáson. Kezét a gyomrára szorította, úgy nézte hanyatt fekve azokat a felhőket, közben érezte a testét összerántó kínt, az éles nyilallásokat a bordák alatt.

novella

Szalontai Erika: Por

A vasajtó résnyire nyílt. Nagydarab, kócos asszony állt ott riadt tekintettel, kék strandpapucsban. Lábujjain vastag koszréteg, bordó melegítőnadrágja feltűrve a térdéig.

novella

Szalontai Erika: Töredékek

Kúszik befelé a sötétség az ablak üvegén át, mert a sötétségnek nincsenek határai és körülírható kiterjedése, sem formája, csak megindul, és ellep mindent, még azt is, amit a fényben látni szeretnénk.

novella

Szalontai Erika: Szívlevél

A házfal mellett állt egy alacsony sámli. Régen a nagypapa üldögélt rajta, amíg volt hozzá ereje. Szívta egymás után a cigarettákat, füstbe burkolta az arcát. Figyelte a napfényt, hol jár a ház falán. Innen tudta, pontosan hány óra van.

novella

Szalontai Erika: Szilánkok

– A bugyikból elég egy hétre való, majd kimossuk közben, persze, hogy elraktam a bakancsokat is. Fürdőcipő? Négy darab, mert tartok a tengeri sünöktől. Esőkabát? Az minek, jó időt mondanak, nem? Na jó, azért vigyük.

koffer novella

Szalontai Erika: Holdvilág és utas – Olaszország

– Dik, az! – néz fel most a lányom, mert az anyja magyar szakos tanár, és a szép beszédet még most is tanulja. Bámul ki a nyárba: fenn a hegyen csodaváros tornyokkal, középkori falakkal. Kanyarodik az út, vele a nyakunk is, ahogy nézzük a hegyoldalt. Akkor eszmélünk, hogy eltévedtünk. Túlmentünk a szálláshelyen, hogy nem vettük észre? Csikorgó és éles fordulás, vissza ugyanazon az úton, végre a másik oldalát is bámulhatom: melyik dombot nem láttam még?