
Szalontai Erika: Blues
A nyakában hatalmas kereszt lóg egy láncon, a fején fekete cilinder, igen, jól hallottad, egy cilinder.
a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
A nyakában hatalmas kereszt lóg egy láncon, a fején fekete cilinder, igen, jól hallottad, egy cilinder.
– Az anyád keserves jó istenit! – káromkodott apám, amikor meglátta az ajtóban. – Nem találtál jobbat nálam, ugye? – És kilenc hónappal később anyám megint megszült egy gyereket.
Kiszakítva a megszokott térből és időből egy nagyvárosba cseppentem, de nem voltam büszke rá, ott toporzékol és tiltakozik belőlem egy léleknyi darabka most is az országalma mellett, ott találkoztam a barátokkal, őket is elhagytam.
Egyetlen egyszer láttam őt sírni. Vasárnap volt, az Úr napja. Hazaért a templomból, csöndesen átöltözött a szobájában. Az ünnepi cipőjét fényesre törölgette.
Bodorkák. Bámult fel apám az égre, amikor egy nap összeesett egy vidéki vonatállomáson. Kezét a gyomrára szorította, úgy nézte hanyatt fekve azokat a felhőket, közben érezte a testét összerántó kínt, az éles nyilallásokat a bordák alatt.
A vasajtó résnyire nyílt. Nagydarab, kócos asszony állt ott riadt tekintettel, kék strandpapucsban. Lábujjain vastag koszréteg, bordó melegítőnadrágja feltűrve a térdéig.
Kúszik befelé a sötétség az ablak üvegén át, mert a sötétségnek nincsenek határai és körülírható kiterjedése, sem formája, csak megindul, és ellep mindent, még azt is, amit a fényben látni szeretnénk.
Minden látogatásomkor kitett néhány apró üvegpoharat az asztalra, a fehér csipketerítőre. Tojáslikőrrel koccintottunk. A szájához emelte, ízlelgette, aztán csettintett a nyelvével.
Az egyik reggel egy elegáns, fekete bundás nő pénzt vett ki a falba épített automatából. Rájuk nézett, zavartan megrezzent, és letett a takarójukra egy ezrest.
A házfal mellett állt egy alacsony sámli. Régen a nagypapa üldögélt rajta, amíg volt hozzá ereje. Szívta egymás után a cigarettákat, füstbe burkolta az arcát. Figyelte a napfényt, hol jár a ház falán. Innen tudta, pontosan hány óra van.
A nap éppen kelt fel a fák között, és amikor beléptünk a veleméri templom ajtaján, megvilágította a fal egyik megkopott részletét.
– A bugyikból elég egy hétre való, majd kimossuk közben, persze, hogy elraktam a bakancsokat is. Fürdőcipő? Négy darab, mert tartok a tengeri sünöktől. Esőkabát? Az minek, jó időt mondanak, nem? Na jó, azért vigyük.
Akkoriban violinkulcsokkal álmodott. Sárga kígyóként kúsztak elő a sarkokból, majd összepöndörödtek a lába előtt. Addig gyakorolt, amíg tiszta dallamokat csalt elő a hangszerből. A macska a kopott szőnyegen feküdt, fekete bundáját nyalogatta.
Leanderbokrok szegélyezték a partot, piros, rózsaszín és fehér virágok tömege nyílt, mint egy színekkel retusált képeslapon.
Nyikorgott a kapum, ahogy kinyitotta, majd gondosan behúzta maga után. – Tudja, kislány –, ezt a cseresznyefát permetezni kellett volna időben. Mire beérik, tele lesz apró kukacokkal. Szereti a cseresznyét?
– Dik, az! – néz fel most a lányom, mert az anyja magyar szakos tanár, és a szép beszédet még most is tanulja. Bámul ki a nyárba: fenn a hegyen csodaváros tornyokkal, középkori falakkal. Kanyarodik az út, vele a nyakunk is, ahogy nézzük a hegyoldalt. Akkor eszmélünk, hogy eltévedtünk. Túlmentünk a szálláshelyen, hogy nem vettük észre? Csikorgó és éles fordulás, vissza ugyanazon az úton, végre a másik oldalát is bámulhatom: melyik dombot nem láttam még?