A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Csáki tanár úr a nyugdíjba vonulása óta alig mozdult ki otthonról. Harminc éve élt ugyanabban a negyedik emeleti lakásban, egy olyan házban, ahol a lakók együtt öregedtek meg az épülettel. Egész életében matematikát tanított, egyenleteket, megoldóképleteket, függvényeket. Meggyőződése volt, hogy a világ minden problémája felírható valamilyen ismeretlennel, és ha az ember megtalálja a megfelelő képletet, a megoldás mindig kijön.
A felesége is matektanár volt. Amikor elköltözött, hogy önálló életet kezdjen, fél évig üresnek érezte a lakást, eltűntek a megszokott zajok. A nő azt mondta, a nyugdíjas éveiben már senkiről sem akar gondoskodni, csak magával foglalkozna. Csáki tanár úr ezt tudomásul vette, nem vitatkozott. A régi nagy tervekből, hogy majd, ha sok idejük lesz, bejárják Európát, megnézik a tengert és a nagyvárosokat, nem lett semmi.
Ha annak idején vállaltak volna gyereket – ő akarta, a nő viszont nem –, akkor talán másképp alakul minden. De melyikük áldozta volna fel a karrierjét? Mert egy gyerek áldozatot követel. Kiszámolták, hogy egy gyerekvállalás harminc százalékos életszínvonal csökkenéssel jár, nem is beszélve a nő munkaerőpiaci kieséséről.
És idő sem lett volna rá. Most már lenne idő, de nincs kivel megosztani.
Nyugdíjasként új terepet keresett a vizsgálódásra. Nem azért, mert unatkozott, inkább meg akart érteni valamit, ami már régen kicsúszott a kezéből. Nyugtalanította, hogy megváltozott a világ, már semmi sem ugyanaz, mert mindent az internet ural, a viták ott zajlanak, a hírek ott terjednek.
Esténként leült a számítógép elé, és szörfölt a neten. Felfedezte a hírcsatornákat, a podcastokat, fórumokra és közösségi oldalakra regisztrált. Autodidakta módon sajátított el mindent, mint régen a differenciálszámítást. Először csak figyelt, és tanult. Észrevette, hogy itt mindenki szakértő, a kommentmezők csataterek, kész válaszokkal és megfellebbezhetetlen ítéletekkel.
Lenyűgözte, hogy mindenki szabadon nyilváníthat véleményt. Amikor először szólt hozzá valamihez, csak egy jelentéktelen tévedést pontosított. Meglepődve látta, hogy szavai azonnal visszhangra találtak. Aztán megosztott valami vicceset, amin sokan nevettek, aztán még egyet, amire lájkokat kapott, és onnantól már rendszeresen kommentelt és posztolt.
A politikához ritkán szólt hozzá, nem szerette az elköteleződést. Az egyenletek világában szocializálódott, ott pedig az a szabály, hogy a két oldalnak egyensúlyban kell lenni. Az olcsó manipulációt hamar felismerte, gyanús volt minden, ahol túl sok volt az indulat, vagy túl kevés az észérv. Idővel rájött, hogy az internet tulajdonképpen egy hatalmas, végtelen egyenletrendszer, állítások, ellenvetések, bizonyítások és cáfolatok sorozata. A nevek kicserélődnek, a jelszavak is, a régiek helyére új számok kerülnek, de a képlet mindig ugyanaz marad. Rájött, hogy a világ valójában nem változik.
Korán kelt. Negyven éve ötkor csörgött az óra, ezen a nyugdíj sem változtatott. Papucsba bújt, elment pisilni, majd reggelire két parizeres zsemlét készített. Soha nem vajazta meg, a vajat fölösleges luxuscikknek tartotta. Bosszantotta, hogy várni kell, amíg megpuhul és kenhető lesz, ráadásul az ára is aránytalanul magas volt. Főzött egy kávét, aztán bekapcsolta a számítógépet. Először a Facebookot nézte meg. Felköszöntötte a születésnaposokat, megosztotta az eltűnt kutyás, valamint a menhelyes és macskás posztokat. A macskákat nem szerette, de a lájkok örömmel töltötték el, figyelte, ahogy gyűlnek a reakciók. Keresett egy gőzölgő kávés fotót, „Jó reggelt, szép napot” felirattal, feltöltötte, és odaírta a szokásos mondatot: NEM ADOK ENGEDÉLYT A META SZÁMÁRA A FOTÓIM FELHASZNÁLÁSÁRA.
Az utóbbi időben sűrűbben kellett kimennie a mosdóba. Most is felállt egy percre, aztán visszaült a gép elé, hogy megnézze, mennyi lájk érkezett. Kevés. Az internet népe még biztosan alszik, gondolta, és tovább görgetett. Megosztható híreket keresett. „Ezek a legrosszabb autók”; „Hurka kóstolás a polgármesterrel”; „Bikiniben fedte fel bájait a sonkádi sütibaba”.
A tizennegyedik havi nyugdíjról szóló bejegyzést megosztotta, és odaírta: EL AKARJÁK VENNI. Aztán egy rezsicsökkentéses hírt is megosztott, ugyanezzel a kommenttel, és várt. A reakciók lassan megérkeztek.
„Rohadt kommunisták!”
„Megint Brüsszel mocskos keze van a dologban!”
„Megvédjük a rezsicsökkentést a sorosbérencektől!”
Egy darabig válaszolt a hozzászólásokra, aztán megunta, és megnyitotta a diszkontáruházak újságjait. Ezek a katalógusok mindig megnyugtatták. Szerette látni, hogy mennyi pénzt takaríthatna meg, ha eljárna vásárolni Az egyik oldalon észrevett egy akciós sóletkonzervet. Végre, sóhajtott fel, már hónapok óta senki sem akciózott sóletet, hétvégén be kell spájzolni belőle.
Ebédre egy kolbászos babgulyás konzervet nyitott ki. Evés előtt megszámolta a kolbászdarabokat. Páratlan szám jött ki, ezért az utolsót kettévágta, nem szerette a páratlan dolgokat. Ebéd után ledőlt, szundított egy keveset, mert valahol olvasta, hogy a szieszta csökkenti a stresszhormonok szintjét. Délután megnézte azt a magyar filmet, amit nagyon sok pénzből forgattak, de nem kötötte le, unalmasnak találta. Este visszaült a gép elé, és a Hírsart.hu oldalra kattintott.
A Toplista, a Friss és a Legolvasottabb rovatban is ugyanaz a hír jelent meg: „Nagy erőkkel vonultak a tűzoltók és a mentők a debreceni gyárhoz.”
Néhány percig gondolkodott, aztán az egyik fotó alá beírta: FELGYÚJTOTTÁK. Hátradőlt, és várt. Rögtön érkeztek a válaszok.
„Ezért nem kell beengedni a kínaiakat!”
„Megmérgeznek a szemetek!”
„Az idegenek jelenléte veszélyt hordoz.”
„Be kell zárni az összes kínai gyárat!”
Csáki tanár úr elmosolyodott, és minden, a gyárral kapcsolatos hír alá ugyanazt írta: FELGYÚJTOTTÁK. A tizenötödik után megunta, hátradőlt, és várt. A bejegyzései önálló életre keltek. Szemtanúk kommenteltek, akik látták a tüzet, és már halálos áldozat is volt. Mások biztos forrásból tudták, hogy kirúgott vendégmunkások bosszújáról van szó. Fél óra múlva a helyi hírportál főcímben hozta: „Szemtanúk szerint gyújtogatás történt.”
Politikusok szólaltak meg mindkét oldalról. Felháborító merényletről beszéltek, nemzetbiztonsági kockázatról, az idegenek jelenlétének veszélyéről. Csáki tanár úr lekapcsolta a gépet.
Jó kis este volt, gondolta.
Közben a tűzoltók felvették a jegyzőkönyvet. „Egy megrepedt fémillesztésen vízgőz jutott a légtérbe, és ettől indult be az automata oltórendszer. Tűz nem volt. Beavatkozás nem történt, személyi sérülés nincs, további intézkedés nem szükséges.”
Másnap reggel ismét ötkor ébredt. Papucsba bújt, megette a szendvicsét, kávét főzött, majd leült a gép elé, és végigolvasta a híreket. „Az éjjel koreai fiatalokat vertek meg egy ismert debreceni szórakozóhelyen.” Sokáig nézte a képernyőt.
Nem kommentelt. Az egyenlet most nem akart kijönni.
Fotó: Alicia Christin Gerald, kép forrása: Pexels