Villám, a gepárdanya fiatal volt, és tapasztalatlan, ám elég okos ahhoz, hogy olyan területet válasszon, ahol kevés az oroszlán és a hiéna, viszont sok az antilop. Ez a feladat a Kalahári-sivatagban komoly kihívásnak számított, ráadásul a két kicsi kölykéről, Tornádóról és Napfényről is gondoskodnia kellett, akik örökké éhesek voltak. A napfelkelte mindig komoly dilemmát okozott az anyának: vagy ott hagyja kicsinyeit, és elmegy vadászni, ezzel komoly veszélynek téve ki őket, vagy ott marad velük, akkor viszont nem lesz mit enniük. Végül az éhség hozta meg a döntést. Villám beleszagolt a levegőbe, és hirtelen megcsapta az orrát az antilopok szaga. Lopva elindult a sűrű bozótosban, és kisvártatva egy tisztásra ért, ahol meg is pillantott egy csapat Thomson-gazellát. Ám pechére az antilopok észrevették, és nyomban szökellni kezdtek, közben hangos vészjelzésükkel felverték a sivatag csendjét. Villám dühösen morgott egyet, majd utánuk eredt. Muszáj volt elejtenie az egyik gazellát, de azok olyan fürgék voltak, hogy képtelen volt utolérni őket. Aztán eljött az a pont, amikor az anya annyira kimerült, hogy inkább feladta a vadászatot, és hazatért éhes kölykeihez.
Másnap reggel a két kölyök némán és kővé dermedve rejtőzött a szúrós levelű bozótosban, miközben tőlük nem messze egy csapat oroszlán portyázott. Az egyik hirtelen megállt, beleszagolt a levegőbe, és tekintetével a sűrű növényzetet pásztázta. Aztán az egyik falkatag rámorrant, amire a nagymacska sarkon fordult, és nem sokkal később már csak egy szagfoszlány emlékeztetett arra, hogy valaha is ott járt. Már késő délután volt, amikor ismét élénk mozgolódás támadt, de ezúttal a kölykök nyugodtan felszusszantak, mert érezték, hogy az anyjuk az. Villám egy megtermett gazellaborjút hozott a szájában, majd letette a kölykei orra elé, akik mohón rávetették magukat az antilopra, és vadul falni kezdték a fiatal állatot. A hús zsenge, friss és még meleg volt, és Napfénynek és Tornádónak talán még soha nem esett olyan jól az evés, mint akkor. Miután teletömték a hasukat, rögtön el is heveredtek a langyos homokon, hogy sziesztázzanak egy jót.
Esteledett, és az árnyékok kezdtek torzak és rémségesek lenni, amikor váratlanul egy apró, ám annál különösebb állat zavarta meg őket. Nem volt nagyobb egy emberi mutatóujjnál, a testét aranybarna szőrzet fedte, a szeme körül pedig fekete foltok ültek. Egy szurikátakölyök volt az, akinek sikerült valahogy kijátszani a családja éberségét, és ezt kihasználva elindult felfedezőútjára. Amikor Napfény meglátta az apró mangusztát, nyomban új erőre kapott, és gyorsan talpra szökkent. Kíváncsian, de közben kissé bizalmatlanul figyelte a kölyköt, mivel soha nem látott ehhez foghatót. Mindazonáltal az apró manguszta nem tűnt veszélyesnek, ezért Napfény úgy döntött, hogy alaposan megvizsgálja a furcsa élőlényt. Óvatosan felé somfordált, de nem kellett attól tartania, hogy az apró mongúz elmenekülne előle, ugyanis épp oly kíváncsi volt, mint ő. Napfény a jobb mellső mancsával óvatosan megpiszkálta a szurikátakölyköt, hátha ezzel mozgásra bírja. Az aprócska mongúz azonban ösztönösen lelapult a földre, miközben arra gondolt, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet a családját hátrahagyva magányos felfedezőútra indulni.
Válaszul a gepárdkölyök megragadta a szurikátát, a hátára feküdt, és elkezdte dobálgatni a szerencsétlen kismangusztát, de mielőtt az földet ért volna, gyorsan elkapta valamelyik lábával. A kismongúz teli torokból vinnyogni kezdett, ami zavarta Napfényt, ezért lerakta a kölyköt, aki nyomban az otthona felé vette az irányt. Napfény egyből utánarohant, és megragadta őt, de csak óvatosan, nehogy komolyabb kárt tegyen benne. Aztán elengedte, de csak azért, hogy újból elkaphassa, és megint elengedhesse. Olyannyira lekötötte a játék, hogy észre sem vette, milyen messzire került az anyjától és a bátyjától. Aztán egyszer csak felpillantott, és látta, hogy egy egész szurikátaklán veszi körül. Meglehetősen dühösnek látszottak, mivel a farkukat idegesen mozgatták fel-le. A csapat domináns nősténye, aki egyben a kölyök anyja volt, egyenesen farkasszemet nézett Napfénnyel. A szemében nyílt gyűlölet és félelmet nem ismerő elszántság látszott, aztán mordult egyet, mire az egész csapat rávetette magát a fiatal nagymacskára. Bár a kifejlett szurikáták jóval kisebbek voltak a gepárdkölyöknél, Napfénynek azzal kellett szembesülnie, a manguszták hegyes foga könnyedén áthatol a bőrén. Úgy szúrtak, mintha apró tűk lettek volna. Napfény megtántorodott a fájdalomtól, már nem érdekelte sem a játék, sem a szurikátakölyök, azon volt, hogy a veszett erővel támadó mangusztáktól megszabaduljon. Megrázta magát, aztán ahogy csak tudott, futásnak eredt. Kisvártatva sikerült is visszatérnie az anyjához és a bátyjához, miközben a szurikátamama gyengéden megragadta kölyke nyakát, és a család visszatért az üregük biztonságához.
*
A két kölyök ismét kővé dermedve várta az anyját a nagy bozótosban. Igyekeztek olyan némák maradni, amennyire csak tudtak. Alapos okuk volt arra, hogy ennyire elővigyázatosak legyenek, ugyanis a közelben ismét egy oroszlánfalka kószált, és amikor megérezték a gepárdkölykök szagát, nyomban keresni kezdték őket. Az oroszlánok ősidők óta a gepárdok leghalálosabb ellenségei: az állatok királya gyakran elszedi a prédát véznább rokonától. Sokszor előfordul az is, hogy a nagymacskák végeznek a kifejlett vagy fiatal gepárdokkal. A falka egyre csak közeledett, de a bozótos olyan sűrű volt, hogy nem tudták elérni Napfényt és Tornádót. A Nap már magasan járt, ezért a nagymacskáknak hamar elment a kedvük az gyilkolástól, és inkább visszatérek a területükre, ahol egyből le is heveredtek, és estig nem is keltek fel. A gepárdkölykök egy szőrszálnyival megkönnyebbültek, de aztán megint megjelent valami a bozótosban, de szerencsére csak az anyjuk volt.
Boldogan rohantak oda a nőstényhez. Villám egy gazellagidát hozott a szájában, amit nyomban le is rakott, miközben a két kölyök azon tanakodott, hogy melyikük egyen elsőnek. Ám ekkor az antilopgida hirtelen megmozdult, és ezen a két kisgepárd igencsak meglepődött, mert az anyjuk még soha nem hozott nekik élő zsákmányt. Tornádó volt a bátrabb, ezért ő ment oda elsőként az antilophoz. A mancsával finoman piszkálni kezdte, hogy így ösztönözze őt a menekülésre, annak azonban esze ágában sem volt engedelmeskedni neki. Arra gondolt, hogy ha mindenképp meg kell halnia, akkor inkább végezzenek vele most, és legyen az egész gyors és fájdalommentes. Tornádó viszont addig piszkálta a gidát, hogy az nem bírta tovább, lábra állt, és elkezdett szökelleni. Tornádó és Napfény egyből a nyomába eredtek, ezért az antilop gyorsabbra vette az iramot, de a gepárdok is növelték a tempót, így a köztük lévő távolság vészesen csökkent. A gazella stratégiát változtatott, és elkezdett szlalomozni a bokrok között, de a pettyes macskák nem vették be a trükköt, hanem árnyék módjára követték a gidát, akinek fogytán volt az ereje.
A gepárdok fáradt testét hirtelen elöntötte a győzelem mámorító érzése, ám ekkor nem várt fordulat következett be. Hirtelen egy foltos hiéna rontott elő a növények közül, megragadta a gazellát, és egyetlen harapással végzett vele. Napfény és Tornádó visszahőköltek, tudták, hogy a hiéna olyan erős, agresszív és kegyetlen állat, hogy könnyedén megölhetné őket is, ha akarná. Időközben két másik hiéna is megjelent, és hangos vihogásban törtek ki, mintha csak kinevették volna a kisgepárdokat, hogy azok milyen bénák voltak, mert nem tudták elkapni az antilopot, amivel ők egyetlen harapással végeztek. A levegőt betöltötte a vér és az agresszió szaga. Mindhárom hiéna magának akarta a tetemet, és csakhamar nézeteltérés alakult ki köztük. Elkezdték tépni egymást, miközben a tetemre nem vigyázott senki. Tornádó óvatosan odalopózott a halott gazellához, megragadta, aztán futni kezdett, ahogy csak a lába bírta. De a hiénák résen voltak, abbahagyták harcot, és nyomban a gepárdkölyök nyomába eredtek, miközben vészjósló morgásokat hallattak.
Tornádó sokkal gyorsabb volt náluk, de az ereje gyorsan fogyott, ezért csökkentenie kellett a sebességét, míg végül már annyira lelassult, hogy érezte a sarkában loholó hiénák bűzös leheletét. Döntenie kellett: vagy szembeszáll a hiénákkal, az élete árán is, és megvédi az ebédjét, vagy eldobja a zsákmányt, és hagyja, hogy a kacagó bestiáké legyen. Végül eldobta az antilopot, és inkább visszarohant a családjához. A távolból figyelte, ahogy a hiénák a legjobb falatokért küzdenek. A sivatagot betöltötte a hússzaggató és csontrepesztő fogak csattogása, valamint a hátborzongató morgás és kacaj. Napfény csak arra tudott gondolni, hogy milyen jó lenne, hogy ha azt a gazellát most ő ehetné meg.
*
A pirkadat már talpon találta a gepárdokat, akik épp az első napsugarak lágy cirógatását élvezték. Napfény nyújtózott egy nagyot, aztán csatlakozott fivéréhez és anyjához, hogy együtt menjenek élelmet szerezni. Ám Villám teste hirtelen megmerevedett, és nyugtalanul az égre pillantott, ahol egy csapat keselyű körözött, mintha valami nagy haláltáncra készültek volna. Az anya óvatossága nem volt alaptalan, ugyanis három kifejlett oroszlán megérezte a gepárdok szagát, és gyorsan körbe is vették a kis családot. Egyre jobban beszorították őket a halálos harapófogójukba, miközben elzártak előlük minden lehetséges menekülőutat. Napfénynek és Tornádónak a torkában dobogott a szíve, miközben próbáltak minél kisebbnek és jelentéktelenebbnek tűnni. Villám felkészült a legrosszabbra, és úgy taktikázott, hogy a két kölyöknek esélye legyen a menekülésre. A saját sorsa nem igazán foglalkoztatta, inkább felborzolta szőrét, hogy nagyobbnak és ijesztőbbnek látsszon.
Az oroszlánok már nagyon közel voltak, ezért Villám kimutatta a foga fehérjét, de ez nem tántorította vissza az állatok királyát, és már annyira közel ért hozzá, hogy egyesével megszámolhatta volna a nagymacska kullancsait. Villám csak erre várt, most, hogy sikerült a hímoroszlán figyelmét magára terelni, már volt esély arra, hogy a kölykei életben maradjanak. Kinyújtotta a mancsát, és egy nagy ütést mért a hím orrára, akit úgy tűnt, meglepett ez a hirtelen támadás, mert előbb lehorgasztotta a fejét, aztán a nagy aranyszínű szemét a gepárd fejére szegezte. A tekintete nem ígért mást, csak szenvedést és halált. Egy szempillantás alatt rávetette magát a gepárdra, majd elkezdte harapni és karmolni, ahol csak érte. Mindketten jól tudták, hogy ennek a harcnak a vesztese az örök vadászmezőkön fogja végezni.
Napfény és Tornádó érezték, hogy ideje elhagyniuk a helyszínt, ezért hirtelen kilőttek, és próbáltak minél messzebb kerülni a harcoló macskáktól. Csakhogy a nőstényoroszlánok a nyomukba eredtek. A két kölyök még soha nem szaladt olyan gyorsan, mint akkor. A két oroszlán már a sarkukban volt, ezért növelték a sebességüket, majd elérték azt a határt, amikor a nagymacskák inkább feladták, mert nem érte meg nekik ennyi energiát beleölni abba, hogy végezzenek két gepárdkölyökkel. Miután biztos távolba értek az oroszlánoktól, tekintetüket a bokorra szegezték, és abban reménykedtek, hogy az anyjuk is megmenekült olyan bravúros módon, mint ők. Villámnak azonban nagyon rosszul állt a szénája: az egész testét hatalmas sebek borították, kiömlő vére vörösre festette a bundáját. A hímoroszlán arra gondolt, hogy ideje véget vetni harcnak, ezért megragadta a gepárd nyakát, és belemélyesztette hosszú és hegyes szemfogait. Addig szorította, amíg sikerült eltörnie a nőstény légcsövét, majd elengedte az ernyedt testet, mely tompa puffanással landolt a földön. Ezt követően körbevizelte a bokrokat, mintha csak így akarta volna mindenki tudtára adni, hogy hol gyilkolt utoljára. Végül morgott egyet a két nősténynek, hogy ideje indulniuk, és azok árnyék módjára követték is őt.
A sivatag csöndbe burkolózott, mintha csak köddé váltak volna az állatok. Napfény és Tornádó óvatosan lopózott a bokorhoz, ahol Villám feküdt. Oda akartak bújni hozzá, de a teste mozdulatlan, merev és hideg volt, mint a kövek éjszaka. Hirtelen felcsendült a közelben a hiénák kórusa. Már nagyon közel jártak, és két gepárdkölyök tudta, hogy nincs ott többé maradásuk. Nem tudták, merre mennek, mit fognak enni, és miként fognak túlélni. A világ biztonsága végleg megszűnt, és ettől a naptól csak és kizárólag magukra számíthatnak. Az anyjuk idő előtt hagyta el őket, és nélküle az egész életük kicsinek, jelentéktelennek és reménytelennek tűnt.
*
Magányosak, otthontalanok voltak, és nem vigyázott rájuk senki. Csak abban voltak biztosak, hogy minél messzebb kell kerülniük az oroszlánoktól és a hiénáktól. Hosszas keresgélés után találtak is egy ígéretesnek tűnő helyet, ahol azonban nem voltak zsákmányállatok. Napfény és Tornádó nem értette, hová tűnhettek az antilopok, ezért úgy döntöttek, hogy megkeresik őket, már csak azért is, mert kopogott a szemük az éhségtől. Kisvártatva megpillantottak egy csapat gazellaszerű állatot, akiknek függőleges pupillájuk és nagy szakálluk volt. Óvatosan közelebb somfordáltak, de egy áthatolhatatlan, hideg fal állta útjukat, ami furcsán zörgött, ha nekimentek. A kerítés magas volt, és sűrű fonású, de a gepárdok olyannyira éhesek voltak, hogy mindenképp át akartak jutni rajta. Napfény hosszasan törte a fejét, hogyan is tudná legyőzni az akadályt, amit nem tudott sem átugrani, sem felmászni rá. Aztán hirtelen beléhasított a felismerés, hogy ha átássa magát a kerítés alatt, akkor hozzáférhet a hőn áhított kecskékhez.
Nyomban neki is állt a nagy és fárasztó munkának, és csakhamar Tornádó is csatlakozott, így az ásás rendkívül gyorsan haladt. Nem telt el negyedóra, és egy egész szép kis üreg tátongott a kerítés aljánál. A gepárdok gyorsan át is bújtak az addig áthatolhatatlan acélháló alatt, miközben ügyeltek arra, nehogy az éles fémdarabok megvágják a bundájukat. Mikor átértek, nem akartak hinni a szemüknek: a kecskék még csak rájuk se hederítettek, csak bambán legelték a zsenge füveket. Kihasználva az alkalmat, a két gepárd elkezdte becserkészni a jószágokat, akik végre megértették, hogy veszélyben az életük, ezért futásnak eredtek. Annyira lassúak voltak, hogy Napfény és Tornádó könnyűszerrel utolérték őket, és nyomban ki is gáncsolták az egyiket, majd mielőtt a kecske bármit is tehetett volna, gyorsan elharapták a torkát.
A fiatal fiú, aki a kecskékre vigyázott, épp egy közeli majomkenyérfán ült, és a furulyáján gyakorolt, mivel titokban zenész szeretett volna lenni. Amikor meglátta, hogy mi lett az egyik rábízott jószággal, megragadta a távcsöves, négylövetű puskáját, és úgy helyezkedett, hogy minél jobban rálásson a két gepárdra. Az első lövés célt tévesztve csak azt érte el, hogy Napfényék rádöbbenjenek arra, hogy veszélyben van az életük. A fiú azonban nem adta fel, és mivel nemcsak jó zenész, de kiváló lövész is volt, ezért a következő három már célba talált. Napfény hirtelen elesett, miközben iszonyatos fájdalmat érzett a jobb mellső lábában. De nem adta fel, minden erejét összeszedve ismét lábra tudott állni, és végül sikerült átbújnia a kerítésen. Tornádó, akit két golyó is eltalált, követte őt, de nem volt elég óvatos, ezért a kerítés alja végigszántotta a hátát, és fájdalmában felordított.
Súlyos sérülésekkel a testükön, de sikerült az emberektől biztos távolságra érniük, és gyorsan le is heveredtek a közeli bokorba. Napfénynek az éhsége még fájdalmánál is nagyobb volt, ezért úgy döntött, hogy visszamegy a tetemért. Tornádó ott maradt, inkább pihent és nyalogatta a sebeit. Napfényt félúton legyőzte a fáradtság és a vérveszteség, ezért inkább visszatért a fivéréhez, aki mozdulatlanul feküdt az árnyékban. Napfény a mancsával piszkálni kezdte őt, hogy keljen fel, de Tornádó nem mozdult. A lelke elhagyta a testét, és átköltözött egy másik világba, ahonnan semmilyen módon nem lehetett őt visszahozni. Napfény csak állt, és nézte a halott fivérét, majd leheveredett, becsukta a szemét, és csöndesen várta az örök nyugalmat. Remélte, odaát találkozhat az anyjával és Tornádóval.
Ekkor azonban hatalmas zaj támadt, és megjelent egy terepjáró, amely rögtön meg is állt, ahogy a sofőr meglátta a két gepárdot. Kiszállt, és óvatosan megvizsgálta a sebesült állatokat. A hím már elpusztult, de a nőstényben még volt élet, ezért visszament a kocsihoz, elővette az altatópuskáját, megtöltötte, majd célzott és lőtt. Aztán felpakolta a gepárdokat a kocsira, és elrobogott. Sietett, nehogy a nőstény is a másik sorsára jusson. Miközben nagy sebességgel száguldozva kerülgette az útjába kerülő zebra- és gnúcsordákat, rádión beszólt a központba, hogy készítsék elő a műtőt, mert egy súlyosan sérült gepárdot szállít. Mire odaért, már minden készen állt, így a gepárdot egyből hordágyra tették, majd a legközelebbi műtőbe szállították, ahol azonnal lélegeztetőre rakták, és eltávolították a jobb mellső végtagjában lévő golyót. Aztán kitisztítottak és összevarrták a sebét, visszarakták a hordágyra, és egy közeli kennelbe zárták, majd buzgón imádkozni kezdtek, hogy a gepárd túlélje a műtétet.
*
Napfény állapota rohamosan javult, már lábra tudott állni, az étvágya is visszatért, sohasem hagyott maradékot, a gondozói legnagyobb megelégedésére. Csak egy dolog bántotta: bár kifutója óriási volt, mégiscsak egy üvegfal mögé bezárva, rabként kellett élnie. A menhely vezetője, egy nagydarab, vastag és fekete szakállas férfi igencsak eltökélt volt abban, hogy a fiatal gepárdnak segítsen visszatérnie a vadonba, ahol született. Ez azonban nem ment egyszerűen, mert a környéken élő gazdák azt mondták neki, ha egy nagymacska egyszer rászokik a jószágra, akkor többet nem is akar mást enni. Ez esetben pedig nincs más megoldás, mint végezni a ragadozóval. A férfi hiába próbálta elmagyarázni nekik, hogy ha nem ölik meg a macskát, csak elzavarják, az ugyanúgy hatásos lehet. Pedig még azt is hozzátette, hogy a gepárd nem ostoba állat, és ha egyszer ilyen nagy traumát élt át, akkor nem valószínű, hogy a jövőben visszatér oda, ahol az eset történt.
A gazdák azonban hajthatatlanok voltak, és azt mondták, ha meglátják a gepárdot szabadon kószálni, akkor kilövik, mert a jószág minden tulajdonuk. Különben is, ki fogja megtéríteni a kárukat, amit a ragadozó okozott? A férfi látta, hogy képtelen hatni az gazdák lelkére, így inkább stratégiát változtatott, és elkezdte hívogatni a környező nemzeti parkok igazgatóságát, hátha valahol szívesen látnak egy fiatal gepárdot. A nemzeti parkok ugyan nem tülekedtek Napfényért, de aztán az egyik 150 kilométerre lévő természetvédelmi területen azt mondták, hogy jól jönne a helyi gepárd populációnak egy fiatal és életerős nőstény érkezése. Miután megtekintették a pettyes macskát, abban állapodtak meg, hogy Napfénynek még egy kicsit pihennie és erősödnie kell, de ha ez megtörténik, akkor elmennek érte, és magukkal viszik. A természetvédelemi terület óriási volt, emiatt a gepárdok nem botlottak bele nap mint nap az oroszlánokba és a hiénákba, na meg a farmerekbe, viszont bőven találhattak maguknak gazellákat és antilopokat. Új otthonában Napfény végre nyugalmat talált, és boldogan élt kölykeivel, amíg meg nem halt.
Fotó: Catherine Harding Wiltshire, kép forrása: Pexels