Reggel van. Születésnap. Hűvös, borongós, szürke, idegen. A te születésnapod. A fürdőszoba ablakából a kertre látsz, a madarak elbújtak, a virágok színe jellegtelenül beleolvad a hajnali párába, mozdulatlan minden. A barátaid már mind üzentek. Unalmas, sablonos, közösségi médiás, személytelen üzenetek voltak. Kinyitod a csapot, a víz vékony sugárban csapódik a mosdó falára, aztán szörcsögve örvénylik és eltűnik a lefolyóban. A lányod is rövidre fogta, emojikat küldött, biztosan nem ért rá. A mutatóujjaddal óvatosan megérinted a zubogó folyamot, megtöröd a csobogás lendületét, a hőmérséklet még mindig elviselhetetlenül alacsony, a hideg átüt a csonton, az izmon, borzongás fut végig a kezeden, a válladon, és bekúszik a fürdőköpenyed alá. Egész testedben remegsz, pár pillanat az egész, de ahogy felnézel a tükörbe, látod, hogy apád ott áll mögötted a hajnali kékségben, sűrű szemöldökét összevonja, s fejét csóválva szavalni kezd:
– A hideg víz edzi testét, nem fog rajta a betegség! – kántálja hatvan évvel ezelőttről.
Egy mozdulattal elzárja a meleg víz csapját – a reményét, hogy az lassan feljön a kazánból a negyedikre –, és megnyitja a hideget.
– Fület is, nyakat is, ellenőrzöm!
A lábad zsibbadni kezd a hideg kőpadlón, a szúró érzés egyszerre indul a testedben alulról felfelé és felülről lefelé, a tarkódon feszülnek az izmok az érintéstől, ezer apró szilánk indul a vádlidba és onnan vissza.
– Itt még tiszta retek! – dörzsöli apád a nyakadat erősen a bőrkeményedéses hüvelykujjával, és közben nem mozdul, áll mögötted és élvezi a vergődésedet. Fáj. Fizikai és lelki gyötrelem. Itt nincs menekvés, nincs kiút, nincs tiltakozásnak helye, ezeknek a rettegett reggeleknek az emléke azóta is kitörölhetetlen. A hideg vizet a nyakadba locsolja. Érzed, ahogy a hátadon csorog lefelé lassan, kíméletlenül. És apád nem mozdul. Ott áll mögötted. Egy örökkévalóság minden reggel. Számolod a napokat, mikor utazik el megint.
A hajnali Császár Uszoda jut eszedbe, a híres úszóedzőtől kellene megtanulnod úszni, de a víz érintése ugyanazt a reggeli undort kelti benned, elég csak a lábujjadat megmártani benne. Nem, a fejedet végképp nem akarod bedugni a víz alá, elönt a pánik, hogy nem kapsz levegőt, hogy nem látsz semmit, a klór pedig kíméletlenül csípi a szemedet. Vacogsz, a fogaid összekoccannak, reméled, hogy senki nem lát, a fiúk ugye nem sírnak, és különben se légy mimóza, ahogy Kriszt Gyuri mondta.
– Be kell menned, kisfiam! – suttogja anyád, hogy senki ne hallja, aztán elfordítja a fejét, nem akarja látni, hogy lila a szád és csorognak a könnyek az arcodon.
A katonaságnál három percig volt meleg víz, egy héten egyszer. Ki kellett gyakorolnod a túlélési technikát: egy perc a forró víz alatt, egy perc szappanozás, aztán egy gyors ugrás a rozsdás zuhanyrózsa alá, hogy maradjon még hatvan elviselhető másodperced, mielőtt már csak a hideg víz ömlik rád. Reziben, egy hadgyakorlat alkalmával öt napig nem tudtál mosakodni, egy hatalmas katonai sátorban próbáltatok a vaskályhába tüzet rakni, reménytelenül. Mínusz huszonhat fok volt, Majoros szakaszvezető minden hírt közvetített a tranzisztoros rádiójából.
A tengerparti nyaralásokon mindig megcsodálod a hideg zuhannyal indító és magukat rögtön tengerbe vető bátrakat. Te csak centiméterenként, lassan araszolva jutsz el a sekély és a mélyvíz találkozásához, sokszor feladva az úszás lehetőségét, abban a pillanatban, amikor a víz eléri az úszónadrágod szárát. A rád fröcskölő gyerekek ugyanolyan élvezettel nevetnek ki, mint reggelente apád a szűk lakótelepi fürdőszoba félhomályában.
Órákig szeretsz a kádban ücsörögni. Könyvekkel, italokkal, jutalomfalatokkal. Nem, igazából nem is a fürdést szereted a legjobban, hanem a forró vizet, a biztonságos meleget, a gyöngyöző homlokot, hogy a tested csak hosszú idő után hűl ki, hogy nincs annál jobb, amikor a kiadós törölközés után ellazultan zuhansz az ágyba.
Olyankor könnyen elhessented magadtól apád emlékét, és elképzelhetetlennek tűnik, hogy létezik hideg víz is a világon.
(Fotó: Jan Antonin Kolar, kép forrása: Unsplash)