Visszatettem a telefont az italtartóba, gyorsítottam, és átmentem a táblák alatt a hídon. Esztergomból még egyszer felhívom a gyerekeket, valahol a körúton ünnepelnek. Olyan ez, mint a szülés, és újra elsírtam magam. Mint amikor kicsusszan belőlem a gyerek, és eltűnik minden, ami fáj. Sokáig volt terhes ez az ország.
Megitta anyósom az ezüstkolloidot, meghúzta az üveget. Nem volt ott senki, aki segítsen neki, nem voltak ott az ápolók, ő meg már nem volt annyira beszámítható. Így is kapott plusz éveket ezektől a cuccoktól. Úgy szereztük, mondta János, a társam. Jancsi, ahogy ott a folyómentén a többi szavazóbiztos hívta. Már egy masszív egészségügyi beszélgetésben voltunk, gyakorlatilag mindenkinek meghalt valakije covidban vagy orvosi műhiba folytán a nagyvárosi kórházban. Az elnök és a jegyzőkönyvvezető még nagyon dolgozott, zárva volt az ajtó.
Jancsi helyi ellenzéki delegált volt, én csak úgy jöttem másfél órát a választókörzet központi településéről, ide kellett az ember. Már az út is varázslatos volt, a telefon az italtartóban, onnan zene és sötétség és reflektor, egy napi hideg élelem az anyósülésen. Pont negyed hatra értem fel északra, Robika, a kormánypárti delegált elkésett. Még aznapos volt, komoly feladatot nem bíztunk rá, Robika, egyél már valamit, minek jöttél, kérdezték az önkormányzat dolgozói. Mert jól fizetnek, mondta, amikor már négy órája lovakat rajzolt a szavazólapcsomag aljára. Akkor említette, hogy otthagyta a cébéát, mert négy órára akarták bejelenteni. Nyolc óra munkáért. Bezzeg az Attila elfogadta. Ki van helyetted, Robika? Lajos bácsi. Óóó – ez már a bizottság volt. Nem kellett kérdezni, ki az a Lajos bácsi, mert úgyis kiderül hamarosan, sőt, meg fogom ismerni, ha jön szavazni. Anélkül, hogy a többiek szólnának, most jön.
A hosszú asztal elején ült Zsuzsi, aki a személyiket ellenőrizte. Már hat előtt mondta, végig ezt fogja csinálni, én akkor még keménykedtem, mindenki mindent csinál, de egy óra múlva láttam, ez neki nagyon fontos, és a világon semmilyen veszélyt nem jelent a választás tisztaságára, ez a falu teljesen tiszta. Zsuzsi mellett ült Zsuzsi, a lánya, tőle balra Melinda néni, aki csak nekem Melinda, mert a többieket mind tanította. Robikát is. Ők láttak rá a folyosóra. Mire a szavazó beért a házasságkötőbe, ahol Robika kivételével mindannyian esküdtek, a névjegyzék már nyitva volt a megfelelő helyen, ujjak a név mellett az aláírásnál.
Egyszer hibáztak, de nem azért, mert nem tudták elmondani a szavazó családfáját, amíg az az asztalhoz ért, hanem mert Szabó Feri bácsi Szabó Feri bácsi helyén írt alá. Viszont ezt szépen le lehetett jegyzőkönyvezni, amikor az eredeti Szabó Feri bácsi jött, akit már én is felismertem, mert ahogy azt mesélték, nem volt lába.
Majdnem az egész falu eljött szavazni, én csak hallgattam a bizottságot, és nem hittem el, hogy ilyen van. A közösségről eddig alkotott képem totálisan torz, a közösség ma eljött ebbe az épületbe reggel hat és este hét között. Nórika, te nem tudod, milyen falun élni. Ez Jutka volt, aki egész nap strigulázott. Már a számolás után voltunk, de még bezárva a házasságkötőbe. Te nem tudod, milyen ennyire kevés pénzből élni. Nyugdíj után pár évig takarítottam a gyógyszertárban, de a télen annyira megbetegedtünk az öreg Lalival, hogy többet nem megyek. Lalika meg az otthonban van húsz éve, oda se vihetek betegséget. Tudod, Nórika, azóta nem változott a juttatás, amit utána kapunk. Az ellátás díja igen.
Ő mondta ki először, kell a változás. Pedig nem arra szavazott, ezt biztosan tudom, biztosan tudják egymásról. Mert a változásra szavazni csak rossz lehet. Ezért akarták megmutatni többen is a szavazólapjukat, mielőtt az urnába dobták. Volt, akit hiába kértünk, hajtsd már össze, nem tette (a végére már én is tegeztem a szavazókat). Ahogy összeraktam a beszélgetésből, négy kiló hagymát kaptak az önkoritól. De nem a hagyma számít. Én egy százast kaptam a kormánytól, miért, Nórika, mert tanár vagyok, és kellett (volna) a szavazatom. Volt egy kis csönd.
Nagyon nem mennek jól a dolgok, folytatta a kis csönd után Zsuzsi, az idősebbik. Nyolcvanháromezer forint a rokkantnyugdíja, mellette az otthonban dolgozik. Fiatal Zsuzsinak sikerült az önkorinál elhelyezkedni, miután bezárt a takarék. Nórika, amikor az az ember azt mondta, ötvenhatezer forintból meg lehet élni (negyvenhét volt az), gondoltam, gyere ide (a bazdmeget én tettem mellé, ők gyönyörűen beszéltek), és nézd meg, hogy élünk.
Kevesen tudják, hogyan él Zsuzsi, Zsuzsi, Melinda, Jutka, Jancsi és Robika. Elképzelni sem tudom, és leginkább ezért sírtam el magam először az udvarról nyíló vécében, mikor felhívtam a gyerekeimet az ajtónyitás után. Addigra a polgárőrök is kaptak a süteményekből, amit a bizottság tagjai és a szavazók hordtak össze. Hívjátok már be őket, rengeteg kaja maradt! Miért nem ettetek? Jesszus, ettünk. Legdurvább családi húsvétjaimat is felülmúlta ez a trakta, mondtam is nekik. Erre jött még Csilla citromos piskótája. Jeleztek jó előre, most jön a Csilla, de sokáig tartott, amíg az ajtóban felbukkant. Majdnem meghalt abban a balesetben, a sofőr ittas volt, sokáig küzdöttek az életéért, egy igazi jófej, ahogy Jancsi mondta. Igen, láttam, válaszoltam, mert mikor másfél óra múlva visszajött a citromos piskótával, úgy értettem, hogy a nem csinálok segget a számból hangzott el, de annyira töredezetten és nehézkesen, és annyira elütve az eddig megismert nyelvezettől, hogy nem tudtam eldönteni, tényleg ezt mondta, vagy pont olyan súlyos a beszédsérülése, mint a mozgásáé. De tényleg azt mondta.
Kétharmad, válaszoltam. Kinek, kérdezte Zsuzsi, az idősebb. Már ki-be járkáltunk, bekerültek a sütik a házasságkötőbe. A Tiszának. Akkor nekünk nagyon rossz lesz, mondta. És erre magamban, hogy bazdmeg. Nektek eddig volt nagyon rossz. Csak épp most lettek szavazókorúak az unokák, most akarnak hazajönni a gyerekek. Nem mondtam, hogy Zsuzsi, már mindenki látott tengert. Már mindenki látja a címkén, mennyibe kerül euróban a pepcós pulcsi. Nem mondtam semmit. Megköszöntem nekik, hogy itt lehettem. És megígértem, nyáron, ha nem lesz suli, eljövök a csütörtöki piacra. Tizedike után gyere, Nórika, addig nem olyan, addig az embereknek nincs pénze.
Rendben, tizedike után jövök.
A kivilágított Bazilika már jóval Párkány előtt látszott. Nyeltem a könnyeket, de nem álltam meg, hogy képet csináljak. Nem komfortos így az éjszakában, ez mégiscsak egy másik ország. Majd a hídon. A Mária Valéria híd közepén lassítottam, kikapartam az italtartóból a telefonomat, és a szélvédőn keresztül lefotóztam az országhatárt jelző táblákat, a magyar zászlót és a kék alapon csillagosat.
Fotó: Edvin Gál, kép forrása: Pexels