
Ochtinszky Judit: A hetedik
Ma az évnyitó előtt meg akartam mondani Sárának, hogy idén ne jöjjön mindennap hozzám, mert már nem akarom, meg hogy van már nekem Eszter. Azt terveztem, azt mondom majd neki, hogy vége.
a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Ma az évnyitó előtt meg akartam mondani Sárának, hogy idén ne jöjjön mindennap hozzám, mert már nem akarom, meg hogy van már nekem Eszter. Azt terveztem, azt mondom majd neki, hogy vége.
Teljesen hülye vagyok, mit keresek itt két gyerekkel és egy vadidegen kezelhetetlen kutyával, hogy fogom hazavinni, és mi lesz, ha nem sikerül, mit fog szólni Rozi gondolatfolyammal a fejemben a lehető legnyugodtabban mondtam Rozinak, hogy ne féljen nem lesz semmi baj, simán hazavisszük.
A félelem és rettegés illatán kívül továbbra sem volt más, valami, ami egyértelmű, amiből olvashattam volna, ki ő, és miért rohant egyedül az üres utcán. Nem bírtam másra gondolni, csak hogy mennyire szeretnék belehajolni a hajába és végigsimítani egyenként minden hajszálát, szeretném végigtapogatni a vöröses pöttyöket a vállán.
Más lett a függöny. Szerettem a lepkéket a miénken. Rengeteg volt belőlük. Emlékszel, amikor megszámoltuk őket?
Árész felszólítására a Jézusfélő – vagy inkább végfélő – még hangosabban kezdett parádézni a közeledő végítéletet szajkózva. Szerintem kifejezetten élvezettel csinálta. Árész bedühödött, és leszedett mindent az öltönyösről, aki felmérve ellenfele erejét, a nagyobb balhétól félve sebesen pakolni kezdte a kis jézusos könyveket, és hangos reccsenéssel kihúzta a mikrofont az erősítőből.
Olyan volt az a ház, mintha már nem is lett volna.