novella

Ábrahám Zsuzsa: Legénybúcsú

– Te, haver, figyu! És Léniék hová mennek bulizni? Nehogy összeakadjunk má’ … mert szerintem az úgy nem lenne vicces! Ma pasinap van! Iszunk, ameddig bírunk. Bááár megnézném a menyasszonyodat a cuki kis feszülős ruhájában… Haver, asszem Te megütötted a főnyereményt!

novella

Mics Ildikó: Hinta

A váláskor azt terveztem, ideiglenesen kiveszek egy jobb lakást közel a házhoz, ahol addig éltünk. De András egyértelműen kijelentette, hogy ne számítsak vagyonmegosztásra. Az ő pénzéből egy fillért nem látok, a ház az övé, ennek tudatában döntsem el, tényleg szeretném-e elhagyni? Keserűen felnevettem.

novella

Koskovics Éva: M3

Az utolsó miskolci kórházas sztorinál már biztos volt benne, hogy nagyobb a baj. Persze megint a belgyógyászatra vitték az anyját, hisz mi más lehet a baj, ha valaki lefogy 25 kilót pár hónap alatt? Szegényt megint tükrözgették, alul-felül, de minden negatív volt.

regényrészlet

Nagy Kriszta: Fátyol köz

És az erkélyek! A hálószobáé kicsi és a csendes utcára néz. Ha jobban kihajolok, látom a fák között a folyót. A nappalié ellenben hatalmas és csodálatos. Életemben nem láttam ilyen szép kőcsipkés erkélyt, pedig a kerületben elég sok különleges erkélyt látni. Ez az udvarra néz. Épp a hintára.

novella

Kocsis Gergely: Vágyak

Az alsós Jakab Pisti szavalta a Nemzeti dalt: az első versszakot még nagy átéléssel, de később egyre többször akadt meg, behallatszott Tibor bácsi ideges súgása a mikrofonba. A „Hol sírjaink domborulnak” strófánál Pisti összeomlott, mindenkinek világos volt, hogy nem fogja tudni folytatni, innen-onnan gúnyos kacajt kapott fel a szél.

novella

Kartali Zsuzsanna: A szabadságvágy villamosa

A munkahelyén és a táncklubon kívül nem ismert mást a világból, csak amit a könyvtárból kikölcsönzött művek ablakain át látott. Na meg a vőlegényét. A sejtelem, hogy ez édeskevés, lassan bizonyossággá vált benne, és egy különösen hosszú és monoton villamosozás vége felé ezt ki is bökte Lajosnak.

novella

Fischer Paula: Bogáncs

Olyan lassan jött, hogy az volt az érzése az embernek, övé a világ összes ideje. Sötét, drótszerű haja mögül alig látszik ki az apró gombszeme. Szájából görbén lógott a cigi, meg se fogta, csak meredt maga elé, lefelé az utcára, majd egy sanda pillantást vetett rám, látszott rajta, hogy őt most igazából semmi sem érdekli, az sem, hogy valószínűleg sosem fog odaérni, ahova indult. Irigyeltem a nemtörődömségét, már akkor is.