a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
A hatsávos úton versenyt száguldottak a járművek, tele fröcskölve egymás szélvédőjét. Ez a vizeslufi-csatát idéző hajsza csak a Deák térig tartott, ahol megtorpant a forgalom, és egymás szájába benzingőzt eregetve lépésben haladt a kocsisor egészen a Corvin-negyedig.
Hét óra is elmúlt, mire Tibi elindult a munkahelyéről. Hazaérve már a liftből hallotta az üvöltést, a csapkodást, a zokogást. – Bazdmeg, ez nem igaz! Kussoljatok már el! Három hete költöztetek ide, azóta nincs egy perc nyugtom. Hogy lehet így élni?!
Amíg keresem, eszembe jut, mikor is vettem. Az NDK-ban, Karl-Marx-Stadtban, 1990-ben. Egyik sincs ma már, ahogy a házasságunk se. Akkortájt egyre többet vibrált a levegő köztünk, időnként villámok is csapkodtak, de még elképzelni se tudtam, hogy vége legyen. Egy asszonynak tűrni kell, összetartani a családot, ez jött „von Haus aus”.
Most, miközben kilép a mínusz 10 fokos hidegbe, vakító, szikrázó napsütés fogadja odakinn. Ettől még jobb lesz a kedve, kezd szűnni végre a reggeli émelygés. Beszívja a friss hó illatát. Az éjjel megint jókora utánpótlást kaptak belőle.
A zongoratanárnő magában motyogva, válaszul a fejével biccentve, szemét révetegen az égre emelve – mintha csak a felhőkben kutakodott volna – ügyet sem vetett Évára, átkozódás, durva beszéd, szitokszó, káromkodás, csúnya beszéd, sosem érte el.
Egyszer csak egy reflektor fénye vetült a hangyákra. Felnéztem. Megállt egy autó. Nem értek a kocsikhoz, de a felfelé ágaskodó lovas emblémát még én is ismerem. Feltápászkodtam. Az ablakon egy kopaszodó, a maradék haját hátrazselézve viselő férfi hajolt ki.
Hősünk testét a bosszú tüzes katlana fűtötte: hát azért mégsem lehet őt legyőzni, ilyen csúfondárosan semmiképp sem. Nagyot szippantott az állott levegőből, érezte a régi bútorokból kiszökő dohszagot, magába szívta azt is, mintha a múlt kipárolgása ősapái szellemét rejtené.
Aztán azt mondta, olyan csodálatos kék szemeim vannak, amilyeneket ő még soha nem látott. Megkérdezte, mit szólnék, ha Miss Blue Eyes-nak hívna engem, nem venném-e tolakodásnak.
– Mit akar tőlem, hagyjon békén! – üvöltöttem, de húsos tenyerét a számra tapasztotta, rövid, virsli formájú ujjaival a nyelvem után kutatott.
A pótkávé egyszerűen szar volt, nem hasonlított a kávéra, meg másra sem, pont, mint az a csokoládéízűnek csúfolt nasiszelet, amit karácsonyra rendelt magának. Egy harapás után kidobta a kukába, és eldöntötte, hogy ha csokit nem lehet kapni, ez a kamu-valami nem kell helyette.
Sietős léptekkel jövök fel a metróból, itt toporgok a megbeszélt helyen. A CIB bank előtt mintha Andi ezüstszürke Hyundai-ja kanyarodna be a parkolóba. Zsúfolt a keskenyre sikeredett utca, mindkét oldalán egymásba kapaszkodó autók, középen az úttesten a haladni vágyó kocsik mozgása kiszámíthatatlan, beláthatatlan.
Fagytak vóna meg? Vagy fúltak volna meg a műanyagtól? Emlékezzél, hogy a Nótárék gyereke abba halt bele, hogy műanyagot tüzeltek. A fára meg már nagyon figyelnek itt a városba, nem lehet csak úgy összeszedni sehonnan se.
A hatvanas éveiben járó, testes és kicsit férfias karakterű nő a körülményekhez képest kíméletesen közölte vele, hogy semmi jóra ne számítson a húgával kapcsolatban. Ugyanezen a rekedtes hangon, ugyanilyen enyhe dohányszagot árasztva mondta el, hogy Carol állapota végzetes, és a modern orvostudomány nem igazán tud mit kezdeni a problémáival.
A jobb keze mintha lendülne is előre, felé, de aztán váratlanul megakad a mozdulat, csak hátrasimítja a haját. A mozdulat, mint mindig, szíven üti. A finom, hosszú ujjak, amikkel bársonyos melódiákat lehetne zongorázni, belesimulnak abba a dús barna hajába.
A nagy leszek és szétrúgom a segged slágergyanús szövegét az iskolai szünetekben a végzősök énekelték egymásnak, de természetesen mi is gyorsan felszívtuk ezt a létfontosságú tudást, és egymás között adogattuk oda-vissza az Erika által egy nyelves csókkal megszerzett, olvashatatlan macskakaparással feliratozott kazettát.
– Még jó, hogy mi ideértünk! Mit kezdenék azzal a két nyivákoló szfinxszel az Operából? Egyenként köszöntek el az összes zeneszerzőtől a tetőtől az előcsarnokig. Komolyan, már azt hittem, megőrülők az áriáktól – a mondat idegesítő trillába fulladt.
Árész felszólítására a Jézusfélő – vagy inkább végfélő – még hangosabban kezdett parádézni a közeledő végítéletet szajkózva. Szerintem kifejezetten élvezettel csinálta. Árész bedühödött, és leszedett mindent az öltönyösről, aki felmérve ellenfele erejét, a nagyobb balhétól félve sebesen pakolni kezdte a kis jézusos könyveket, és hangos reccsenéssel kihúzta a mikrofont az erősítőből.
Dél-afrikai tanfolyamaimat gondosan a magyar télre, vagyis a helyi nyárra szerveztem – soha ilyen tökéletes menekülést nem csaptam még korábban. És persze szerelmet sem találhattam volna az otthonomtól ennyire irracionálisan messze, ami emiatt a beteljesülés leghalványabb reményével sem kecsegtetett – így jár az, aki a világ másik végén tinderezik.
A moszkvai metró alagútján át érkezett az emberiség vége utáni, romokban heverő világba, ahol a babonás rettegés mindent átszövő hálóján csak a kevés kiválasztott rettenthetetlen élni akarása juthatott át. A főhős tűz mellett ülve, egy petróleumszagú zsebkendőből kihámozva számolgatta gépkarabélyának megmaradt töltényeit.