Nem szerettem a fizikaórákat. Értelmetlennek tartottam elvont fogalmakat kivonni egymásból, megszorozni erőtereket és megtanulni olyan képleteket, amelyeket sosem fogok használni.
Aznap Borzáné már teleírta a táblát, és a hajára visszahulló krétaportól úgy nézett ki, mint Holle anyó. A gravitációról magyarázott, leginkább magának, mert senki sem figyelt rá. Egyetlen szabály volt az óráján: bármit csinálhatsz, csak csendben tedd. Iszonyú lassan telt az idő, már nem volt kedvünk amőbázni sem. Az okostojások az első sorokban az esti Onedin családról beszéltek, mi meg hátul arról, hogy Edinának vagy Marcsinak nagyobb a melle, és hogy melyik csaj szűz még.
Unatkoztam. Már megettem a szendvicsemet, és a papírzacskóval lélegeztetőgépeset játszottam: beszív, kifúj, beszív, kifúj. Aztán Mócsing bedobta a legnépszerűbb témát, a Karate Tigrist. Azt én is láttam, a világ legjobb filmje. Azon a héten kezdték vetíteni, már mindenki megnézte, vagy ha nem, akkor azt hazudta, hogy látta. Mócsing ott tartott a sztoriban, hogy Van Damme lenyomta a néger srácot, a másiknak a nyaka köré tekerte a láncot, és majdnem megfulladt, meg a bírót egy pörgővel kirúgta a ringből, és lefejelte a dagit, aki megharapta a lábát, mire én azt mondtam, hogy a dagi pont úgy nézett ki, mint te. Ezen mindenki kuncogott, mert tényleg hasonlított ahhoz a sráchoz, Mócsing meg rácsapott a zacskóra, ami a kezemben volt, persze, eldurrant, akkorát, hogy a lányok felvisítottak, Borzáné megfordult, és elüvöltötte magát: Ki volt az?
Sosem hallottuk még kiabálni, az osztály döbbenten, néma csendben ült, meg sem mertünk moccanni. Ki volt az, kérdezte újra, most halkabban, de olyan fenyegetően, hogy megfagyott a levegő is. Rendben, álljatok fel, addig álltok, amíg nem jelentkezik az elkövető, mondta.
Milyen szó ez? Elkövető. Mintha egy bűncselekmény történt volna, és én egy bűnöző lennék. Különben meg Mócsing volt, nem én. Álltunk, egymást néztük, Borzáné minket, az idő még lassabban telt, mint eddig, csak nyúltak a percek, mint egy nyálas, nedves meztelen csiga. Borzáné meg borzasan állt, az arcunkat fürkészte, látszott, hogy nem aludt jól az éjjel, karikás volt a szeme, és a fehér krétaporos hajával úgy nézett ki, mint egy öregedő bagoly.
Aztán valamelyik lány azt mondta, hogy milyen gyáva ember az, aki nem meri vállalni a tettét. Egy másik azt, hogy fúj, sunyi. Meg hogy aljas. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni, forgott velem a terem, csillagokat láttam, hirtelen kitisztult minden, és megvilágosodtam: rájöttem, hogy a gravitáció nem létezik, minden hülyeség, ami a táblán van, semmi sem állandó, a tudattal minden módosítható. Lassan felemelkedtem, a plafonról néztem az osztályt, láttam, ki néz engem, ki utál és ki sajnál, ki tart jellemféregnek, és ki szarja le, hogy mi történt. Két embernek pisilni kellett, egy éhes volt, egy a matekdolgozat miatt aggódott. Visszatértem a testembe, és nem tudtam eldönteni, hogy valóság volt-e, vagy csak hallucináltam.
Kicsöngettek, mindenki kirohant a teremből, én utoljára maradtam, odamentem Borzánéhoz, és azt mondtam, én voltam. Ő annyit mondott, láttam, mi történt, csak kíváncsi voltam, mered-e vállalni, Mócsinggal majd számolok, te meg, jobb lenne, ha figyelnél órán, mert így sosem lesz belőled orvos.
Igaza volt, tényleg nem lettem orvos. Persze, akkor még ő sem tudhatta, hogy húsz évvel később egy japán csillagász, Tsuruhiko Kiuchi, teljesen felforgatja a modern fizikát, és bebizonyítja, hogy nem a tudat származik az anyagból, hanem az anyag a tudatból. Bár lehet, hogy csak hallucinált.
Másodközlés, a novella eredeti megjelenési helye a Földidő című kötet.
Fotó: Vitaly Gariev, kép forrása: Pexels