Novellapályázat 2026

Tóth-Kármen Dorina: Lidérc

A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.

Megint egy éjszaka, megint egy álom.

A sötétségben járok, nincs semmi más körülöttem, csakis én és a feketeség.

Csend van, de ez egyáltalán nem megnyugtató.

Félelem kering körülöttem, az ereimben hevesen áramlik a vér az árnyékban meglapuló lidérc okozta szorongástól.

Haladok előre, a levegő fagyos körülöttem, bárhova nézek, semmit sem látok.

Megrekedtem.

Ahogy gyülemlik bennem ez az érzés, egyre jobban pánikolok, nincs megállás.

Szaladnom kell. Szedem az egyik lábam a másik után, úgy futok, mintha üldöznének, hisz valami mégis üldöz. Vadászik rám, érzem.

Engem akar.

Megbotlok és a földre zuhanok, lábaimat magzatpozícióba húzom, fejemet eltakarom.

Várok.

Várom, hogy megragadjon és magával rántson. De nem teszi. Vár. Neki ez csak egy játék. Ő ebből táplálkozik, ebből nyeri az erejét, hisz a fájdalomból él. 

Elgyengültem. Megpróbálok talpra állni, kicsit ingadozom, látásom fátyolos, de még mindig rettegek. Úgy érzem, sosem hagy el engem. Pedig már évekkel ezelőtt történt.

Én nem akartam.

Csak kifutott elém az útra, megállni már nem bírtam. Az egész egy borzalmas tragédia volt.

Egyetlen pillanatra néztem le a telefonomra. A csattanás hangja maradt meg, és annak következménye.

Vonszolom magam tovább, nem adom fel, talán sikerülhet innen kijutni.

A játéknak viszont most van vége. A lény megragadja a vállam és meglök.

Hirtelen felülök az ágyon. Zihálok, hajam csapzott, egy-két kósza szál tapadt a homlokomra az álom okozta izzadtságtól.

A szívem a torkomban dobog. Körülnézek a szobámban, csak egy halvány utcai lámpa világítja meg, épp csak látni valamit.

Veszek egy mély levegőt. Vége van… egy ideig.

Oldalra pillantok, a férjem fekszik mellettem. Sose tudom felfogni, miért is maradt mellettem azok után, amit tettem.

Meg sem érdemlem.

De mégis csak miatta vagyok még itt. Ő az, aki mellett azonnal megtalálom a nyugalmam.

Két kezemmel beletúrok a hajamba, rendezem kósza tincseimet. A mellettem lévő komódról elveszem a pohár vizet, nagyot kortyolok belőle. A hideg azonnal végigáramlik a testemen, lehűtve azt.

Ez csak egy álom volt. Szépen visszafekszem, és minden rendben lesz. Nincs itt a lidérc, nem tud bántani. Már nem tudja marcangolni a lelkem.

Oldalra fordulva veszek egy mély levegőt, lehunyom pilláimat, készülök az újabb álomra.

De ezúttal már szembe fogok menni a viharral. Nem engedhetem meg magamnak a gyengeséget.

Készen állok.

Fotó: Polina, kép forrása: Pexels

Leave a Reply

Discover more from Felhő Café

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading