
Nieto Mercedes: Villanófények
Emlékszem, ahogy az augusztusi csillagok kötéllétrát dobtak nekem, amikor éjszaka kiszöktem az udvarra. Anyám fojtott hangját feloldotta a langyos szél.
a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Emlékszem, ahogy az augusztusi csillagok kötéllétrát dobtak nekem, amikor éjszaka kiszöktem az udvarra. Anyám fojtott hangját feloldotta a langyos szél.
Kapkodnia kellett a levegőt a nagy futás után, de földöntúli boldogság járta át, hogy sikerült elcsípnie egy keveset a mágikus percből, és részese lehet a varázslatnak. Ő is pörögni kezdett, köntösét, mint egy szuperhős-köpenyt röptette a hideg, decemberi szél
Amíg keresem, eszembe jut, mikor is vettem. Az NDK-ban, Karl-Marx-Stadtban, 1990-ben. Egyik sincs ma már, ahogy a házasságunk se. Akkortájt egyre többet vibrált a levegő köztünk, időnként villámok is csapkodtak, de még elképzelni se tudtam, hogy vége legyen. Egy asszonynak tűrni kell, összetartani a családot, ez jött „von Haus aus”.
Mi lesz akkor, ha a lassan fél évszázados lemaradásunk tovább növekszik, egyre csak távolodunk és távolodunk azoktól az országoktól, amelyek évtizedekkel ezelőtt elkezdtek dolgozni földjeiken Égigérő Paszulyukon?
Még az előző cigit sem szívtam el, de ujjaimmal már a cigisdoboz fedelét babrálom. Nem nézek fel, miközben nyílik és csukódik a hűtő ajtaja. Kicsivel később a sörösdoboz fedelének gyors, fémes kattanása töri meg a csendet.
A kedves olvasó talán nem ismeri a harcsáknak azt az emberi szemszögből kissé undorítónak látszó szokását, hogy az ínyencfalatokat időnként visszaöklendezik, majd újra elfogyasztják.
Erre fej’be vette (ez egy lelkes tender!), rendelettel lehetne rendbe szedve egyeseknek szellem-kedve, s e rendelettel lehetne e szellemeknek egy nyelettel kedvesebb feje.
Kedves Olvasók! Az áprilisi szerkesztőség egy rövid, közösen írt novellával szeretne megörvendeztetni titeket. Eddigi novelláinkból fűztünk össze részleteket, reméljük, tetszeni fog! Továbbá ezúton szeretnénk megköszönni a márciusi szerkesztők munkáját! Kedves, segítőkész, vidám kis társaság, pont, mint a mienk. Köszönjük a sok segítséget és támogatást!
A konyhapultnak dőlve állok, s onnan révedek a semmibe. Kezemben a kedvenc bögrém, amit a férjemtől kaptam, mikor pár éve eldöntöttem, hogy pályát módosítok. A Hattyú-köd van rajta, az univerzum egy egészen pici szeglete, amit egyébként Omega-ködnek is szoktak nevezni.
– Na, de te, te is mondjál valamit! – folytatta Klára – Régen is mindig én beszéltem. – Fogd már be, te hülye! – korholta magát közben.
– Én ennek a papnak egy fillért nem adok – fakad ki a nagyobbik fiú. – Anyám egy hétig fogalmazta a búcsúbeszédet, ő meg otthon hagyta. Mondtam neki a sajátunkat kérem, de nem engedte. Nemrég nevezték ki esperesnek, ragaszkodott hozzá, hogy ő celebrálja a misét, most itt van tessék. Még apám nevét sem tudja.
M. amerikai volt, a Budapesten töltött évek alatt megtanult kicsit magyarul, de inkább angolul beszélgettünk. Volt ebben a választásban valami eltávolító és biztonságos, és azt gondoltam, nekem jó így. Vele a legintimebb helyzetek is súlytalanná fogalmazhatóknak tűntek, az érzelmek pedig veszélytelennek és elhallgathatónak. A felkavaró pillanatok pedig tulajdonképpen felejtésre voltak ítélve. Mint az előző éjszaka.
Az automata oldalához fordulok, ráz a zokogás. A húgom is sír, pedig ő sosem szokott, közben a folyosón betegek és nővérek sétálgatnak; nem szól senki semmit, a Kék Golyóban megszokták a könnyeket.
A kutya nem ugatott. A bűz jellege is megváltozott, de ezt Béla a tomboló hidegnek tudta be. Belénk fagy a szar, ezekre meg ráhozzuk a kilakoltatást. Pedig a hajléktalanszállónál még ez is jobb. Jobb volt, amíg volt itt vezetékes víz, helyesbített magában, és már nem is csodálkozott a látványon, ami egy kinyílt ketrecajtó mögül tárult elébe.
Mikor perzselték a disznót, megjelent a Kádár azzal a másik két szemét emberrel és azt mondták, feketevágás van, és ez bűntett. Elvitték az egész disznót. Apámat akarták lecsukni, de látták, hogy odavan az Öreg, így anyámat vitték be.
Képtelen vagyok értelmezni ezt a távoli, fakószürke tekintetet. Az idő kimosta belőle a kérlelhetetlen vadászösztönt, amire tíz év távlatából is pontosan emlékszem. Nem találom a fenevadat, akire készültem, akit magam elé képzeltem.