Bár csak a kézfejemmel érek hozzá, egész lényemmel simogatom. Az ujjaim ösztönös mozdulatokkal, szabálytalanul kacskaringóznak végig a halántékán és az arcán. Soha életemben nem tapintottam még ilyen finom, selymes bőrt. A borostáján keresztül is érzem a puhaságát.
– Ne csináld ezt, tudod, hogy bármeddig képes vagyok aludni.
– Imádom, hogy így elalszol – suttogom. A két tenyerem közé fogom az arcát, miközben a legőszintébb, legmélyebb mosolyra húzódik a szám. Szívem szerint megcsókolnám, de tartok tőle, hogy nem tudnék kényelmesen odahajolni. És nem akarok túlzásba esni.
– De neked nem baj, hogy nem csinálunk semmit? – kérdezi.
– Itt fekszel az ölemben, és simogatlak. Ez nem semmi. – Ez minden, teszem hozzá magamban.
– Akkor jó.
Tényleg nem bánom, hogy leszedálja az érintésem, csak azt sajnálom, hogy közben nem fürdőzhetek a tekintetében. (Igazán megtanulhatna nyitott szemmel aludni…) Imádom, ahogyan rám néz. Mint egy mágnes, elemi erővel ragad ki a külvilágból, magához vonz, és nem ereszt. Gyönyörű, valószerűtlenül kék szeme van. Szerintem nem is egyszerű érzékszerv. Inkább valamiféle varázsszem, amivel olyasmit is lát bennem, amit mások nem – sőt, talán még én magam sem. A tenyeremen sorakozó bőrkeményedésekben kitartó munkát. Tervet, célt, alázatot. Az elszántságomban és a következetességemben követendő példát. Az alig ötvenkilónyi, harmincöt százalék izomtömegből és tizennyolc százalék testzsírból felépülő páncélom alatt gyengédséget. A komoly, sokszor rideg arckifejezésem mögött sebezhetőséget. A közös csillagjegyünkben és óvodás jelünkben sorsszerűséget. (Viccelek – kettőnk közül nem ő az, akit lázba hoz, hogy az Uránusz belépett az ikrekbe.) A nagy hasam helyén egy icipicit torz önképet. A szabálytalan szemöldökömben egyediséget. A botlásaimban túl szigorú korlátokat. A mosolyomban visszacsatolást.
Egyenletesen szuszog a combomon, nekem meg egyenletesen eláll tőle a lélegzetem. Igyekszem nem bámulni – az nem csak nyálas, valahol ijesztő is –, de lehetetlen betelni vele. Bosszantóan tökéletes. Pedig én aztán nem vagyok elfogult; egy kimért, nyers, realista bak vagyok. Nekem sima szemem van, nem varázsszemem. Mondjuk, tök mindegy. Akárhogy is nézném, röntgenszemmel se látnék benne semmi kiábrándítót. Ő bezzeg… keresés nélkül is talál bennem. Néhány hete a fejemhez vágta, hogy rugalmatlan és hisztis vagyok. (Kajáról volt szó, könyörgöm! Vágott volna a fejemhez három gombóc fagyit…) Ami azt illeti, a legendásan jó memóriámat sem tartja lenyűgözőnek, az önállóságomhoz és a függetlenségemhez való rögeszmés ragaszkodásom pedig, akárcsak a „fene nagy önérzetem”, örök vitaforrás. Mindezek ellenére vagy mindezekkel együtt újra meg újra látni akar. Nem értem…
Az ujjaim újabb nonfiguratív mintákat kanyarítanak az arcára. Nem értem, mit keresek én itt. Mivel érdemeltem ki? Igaz, végigcsináltam a kéktúrát a kénköves pokolban, de ki nem? Finoman haladok a válla felé, majd végigsimítom a bicepszét, amivel a szó szoros és átvitt értelmében is újra meg újra levesz a lábamról. Imádom, hogy ilyen erős. És imádom, hogy az erejét képes gyengédségre is használni. Az ölelése a legbiztonságosabb hely a világon. Továbbhúzom a kezem a könyökétől egészen a kézfejéig. A snitzerrel ejtett apró vágásnál különösen óvatos vagyok. Azonnal eszembe jut róla, ahogy az első adandó alkalommal, kérés nélkül megjavított valamit a lakásomban. (Nem azért nem mondom el, mit, mert titok, hanem mert fogalmam sincs, mi a neve annak a kis alkatrésznek, amit én nyilván fordítva próbáltam beilleszteni a helyére, így az másfél éven keresztül kilógott a falból.) Akkor mondta először, hogy imádja, amikor őszintén felnevetek. Hosszasan időzöm a kezénél, eszembe jut róla, mennyi mindent tesz és ad. Természetesen, szinte észrevétlenül törődik. Az egyik ilyen kedvenc gesztusom a kistörülköző, amit minden alkalommal kikészít nekem a reggeli és esti rutinomhoz, mert tudja, hogy nem törlöm bele az arcomat ugyanabba, amibe a fenekemet meg a lábamat. A másik a mogyoróvaj, amit miattam vett, mert bár tudnék, nem vagyok hajlandó létezni nélküle. (És amit csak látszólag miattam vesz, mióta kiürítette az első üveget.) A harmadik az illat, amivel rabul ejtett – nem, nem a parfümje. Attól is elájultam, de az egy ügyesen felépített imázs része. Az üvegesre párolódó hagyma illata. Merthogy főz. Nekem, nekünk. Utálok főzni, és nem szégyellem, ő pedig ahelyett, hogy sarkon fordult volna, örül, hogy kényeztethet. Mondom, túl szép, hogy igaz legyen. A zabkásámat is elkészítené minden reggel, ha hagynám – és ha nem kellene állandóan lehetetlen időben felkelnünk. Mint például holnap. Öt húsz…
Oldalra nézek, hogy kiszámoljam, hány órát alhatok. Négy egyforma számjegy körvonalazódik a mikrón. Üveges tekintettel bámulom, míg az utolsó kettesből hármas nem lesz. Milyen hosszúnak tűnik ez a néhány másodperc így, hogy közben nem mantrázok semmilyen nevet, és nem próbálom meg kétségbeesetten belepréselni a legféltettebb kívánságomat.
Furcsa szorítást érzek a mellkasomban – nem tudom, mi ez.
– Min gondolkozol? – kérdezi.
– Semmin – felelem, és visszafordulok. Észre se vettem, hogy felébredt.
– Csak úgy vagy?
– Igen – mondom, és mintha csak a tükörképe lennék, lágyan elmosolyodom.
Egyik kezével a fülem mögé igazít egy előrehulló hajtincset, aztán megsimogatja az arcomat, miközben végig mélyen a szemembe néz.
Egyre erősebb a szorítás a mellkasomban – pontosan tudom, mi ez.
Fotó: Ron Lach, kép forrása: Pexes