A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
A kórházi folyosón a neon hideg fénye lelapítja az árnyékokat, a szék kemény, a levegő fertőtlenítőszagú. Összehajtott papír a kezemben. Valaki beszél a folyosó végén, orvosi kocsi csörömpöl, cipők kopognak – aztán minden hang egyszerre távolodni kezd, mintha víz alá merülne.
Széthajtogatom a lapot. A pillanat megnyúlt, függőben maradt. Az ambuláns lapon ez áll: „a jobb oldali emlő rosszindulatú daganata.”
Nekem lőttek.
Hosszasan, kábán nézem a papírt, mert tudom, hogy ez mit jelent. Minden próbálkozás, kiútkeresés zsákutcába futott. Otthon szűkszavúan beszélek erről a családdal. Nekik sem tudok kitárulkozni arról, mi zajlik bennem. Falakat emeltem magam köré. Fogynak a hetek, a napok, és közben széthullik bennem minden. Utálom a testem. Nézem magam a tükörben, már sokadik vágás van rajtam.
Panelszövegek:
– „Ennek meg kell lennie.”
– „Tudod, hogy nincs más lehetőség.”
– „Te olyan erős vagy, te ezt is át fogod vészelni.”
Nem vagyok önmagam. Sírok a gyengeségtől, félelemtől, a jövőtől: hogy mi lesz ezután. Vigasztalhatatlannak érzem magam. A nap huszonnégy órájában sírok. Álmomban, vásárlás közben, parkolóban, csak úgy az utcán, némán zokogok a zuhany alatt, vagy épp sikoltozom. Öngyilkossági gondolataim vannak. Kiszállok. Csak erre gondolok. Ez az egy döntés, ami még az enyém, amit én uralhatok – nem valaki más fogja megmondani, mi jó nekem. Eltervezem, hogy fogom csinálni, hogy fogok elbúcsúzni a gyerekektől. Latolgatom, hogy húszévesen már mennyire felnőttek ehhez, hogy megértik-e, hogy az anyjuk gyenge volt és feladta. A legmélyebb pillanatokban hív fel telefonon a lányom. Nem is tud róla, hogy miből húz vissza. Már csak három hét a műtétig. Újra konzultálok az orvossal. Kaparok, kiutat keresek. Nincs párbeszéd. Csak döntés: magának ez lesz jó. Pont.
Már csak egy hét.
Egy nap.
Most kellene felállni, szaladni, szaladni minél messzebbre, közben pedig hagyom, hogy betoljanak a műtőbe. Sötétség. Úgy bánik velem a családom, mint a hímes tojással, nem tudják, mit mondjanak. Nehezen mozgok. A kezemet sem tudom felemelni. Mindenki, de mindenki nagyon okos tanácsot ad.
– „Jobb lesz így.”
– „Fogadd el magad.”
– „Nem vagy már húszéves.”
– „Örülj, hogy van családod.”
– „Lásd, a szomszéd fiú meghalt – a te problémád ahhoz mi?!”
Tényleg! Húzzon el mindenki a picsába!
Marad a fájdalom, a düh, a veszteség, a szégyenérzet. Rejtőzködöm. Kerülöm az emberek pillantásait. Nem mozdulok ki a lakásból. Velem jött Morzsi is. Így hívom a vákuumos műanyag tartályt, ami a kétméteres hosszú műanyag cső végén van. Ha alszom is, az ágy mellett van a földön. Hozzám varták. Hűségesen vár rám. Sci-fi filmeket idéző látvány vagyok. Jövök-megyek a lakásban: vagy a zsebben van Morzsi, vagy kézben viszem, vagy a kövön pattogva követ. Reggel, mikor felébredek, őt látom meg először. Hosszú hetek óta velem van, ez már kapcsolat. Nézem a városi forgalmat az ablakból. Száguldó autók, sietős emberek az utcán. Láthatóan mindenki céllal megy valahova, én meg itt állok az ablak mögött, és más dolgom sincs, csak nézem őket. Céltalanul bolyongok a lakásban.
Bezárok. Alig mozdulok ki otthonról. Otthon érzem jól magam. Itt nem kell megfelelnem senkinek, nem kell erősnek látszanom. Ez az én biztonsági sávom.
„Kérem, hagyják el a biztonsági sávot!” – legszívesebben ezt kiabálnám.
A telefonom gyakran csörög, de nincs kedvem felvenni. Megalkuvás van. Kurva nagy. Találok terapeutát. Mikor találkozunk, alig tudok megszólalni, felszakad minden. Teljesen kifordulok magamból. Kétségbeesetten próbálom megmutatni a világnak, hogy „frankó, megy ez”, „olyan jól bírom”, és hogy „megvan” – valójában azonban kimerült vagyok. Furcsa érzés visszanézni magam a tükörben, miközben egy ember bámul rám, akiről úgy tűnik, már nem is tudom, kicsoda. Már szertefoszlott az egészséges kép. Minden nap megszakad a szívem, hogy így, ilyen szárnyaszegetten kell élnem. S azt mondják: „megértem, mit érzel…”
– „Nézzek vidám filmeket” – hallom a jó tanácsokat.
Leszarom a filmeket. Nem érdekelnek. Sem a könyv, sem a zene, semmi sem érdekel. Merő seb a lelkem, egy óriási lyuk tátong benne; csak be kellene kiabálni, mint gyerekkoromban osztálykiránduláson, mikor a barlang száján bekiabáltunk.
„Hahóóóó! Haaahóóó – él még itt valaki?”
Senki nem felel.
– „Ó, manapság már olyan szép melleket csinálnak!”
– „Angelina Jolie is megcsináltatta a melleit.”
– „Téged a vidámságod átvisz a megpróbáltatáson keresztül, ne búsulj…”
Ezek tuti hülyék, megütöm őket – erre gondolok.
– „Csodálatosan nézel ki.”
– „Soha nem gondolnám, hogy műtéten estél át.”
Mennyire felületesek, fogalmuk sincs az igazi küzdelemről. Nyomást gyakorolnak rám, hogy legyek pozitív. Hogy sugározzak optimizmust. Hiszen élek! Nem?! Innentől már minden jó. Mi a fészkes fenéért rinyál ez a nő még mindig hónapokkal később. Már nagyon unalmas az örökös siránkozásaival; már mindenki a maga dolgáról szeretne beszélni, nevetni – ez a nő meg teljesen szétcseszi ezt a jó hangulatot, hogy mindig bőg.
Érzem, hogy nyűgös vagyok. Már megint. Pár hete, gyakran rossz a közérzetem; valami iszonyú mellkasi nyomás kúszik fel a nyakam jobb oldalába, olyan szinten, hogy úgy érzem, mintha valaki ráülne a nyakamra. Nem kapok levegőt. Alig tudok nyelni; pár percig tart a fojtogató érzés, majd lassan, nagyon lassan megszűnik a görcs. A tükörből egy idegen néz vissza. Egy zárt körű Facebook-csoporthoz csatlakozom. Próbálok kapaszkodni ebbe a sorsközösségbe, amitől erőt remélek, miközben mérhetetlenül egyedül ülök könnyek között, és kétségbeesetten próbálok hasonszőrűeket találni, mint én – mert ez azt jelenti, hogy valaki más is átéli ezt a fájdalmat, ezt a traumát. Írok az érzéseimről – azt vágják a fejemhez, hogy „mi nem vagyunk sorstársak”, mert nem számítok elég betegnek nekik. Csupán daganatos beteg. Még itt is – ezen a szinten is – tudjuk bántani egymást. Pár hét után otthagyom a csoportot, mert nem ad pozitív töltést.
Csak mélypontok vannak. Többször lent, mint fent.
– „Tudom, mit érzel!” – mondja az egyik barátnőm.
Tényleg? Honnan a kurva életből tudná? Honnan tudná, mikor életében még kórházban sem járt. Ordítani tudnék… Hagyj engem békében. El innen! Nem akarlak látni, nem akarom hallani az ostoba kérdéseid. Fáraszt. Te is fárasztasz… mert nem igazán érdekellek, csak úgy teszel, mert megkérdezed, mert úgy gondolod, illik – meg mit szólna a másik, hogy bunkónak tartanám, ha nem kérdezné meg. Felkavaró, érzelmi hullámokon rohanok, száguldozom nap mint nap. A legsötétebb pillanatban megszólal a telefonom. A lányom. Megint.
Két hónap után tegnap búcsút mondok Morzsinak. Furcsa, könnyebb érzéssel jövök-megyek otthon. Délután a gyerekkel jót beszélgetünk. Hirtelen nagyon fáradt vagyok. Először észre sem veszem. Az állkapcsom nem engedelmeskedik. Semmiségnek tűnik. Egy órával később törnek már a szavak. A nyelvem idegen a számban. Már homályos minden. Megint nem én irányítok.
– Hívd a mentőket! – ordít a férjem.
Fotó: Erkan Utu, kép forrása: Pexels