A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Amint Szájharmonikás rálehelt harmonikájára, a rohanó tömeg viharos kavargása már csak itt-ott fodrozódó állóvízzé szelídült. Többnyire szívesen dobtak a sapkájába némi aprót, mert a nép ítélete szerint a koldus ilyenkor dolgozott.
Abba a korba lépett, amikor az emberfia már nem fut a siker és a nők után, legfeljebb csak a lejtős utcákon. Azok közül is csak azon, melynek a végében egy borozó vagy egy söröző inti magához bizalmasan a megfáradt vándort.
Csodálatos dolog az időskor! – csóválta a fejét. Minél öregebb vagy, annál öregebb szeretnél lenni. Nem, nem, én nem öregebb szeretnék lenni, hanem megérni valamit! – és jobbjával a szíve feletti zsebben matatott. – Megvan! – mormogta magának megbékélt arccal, amint kitapogatta féltett kincsét, a szájharmonikát.
Viszont a szex egyre izgalmasabb! Nem lehet tudni, hogy orgazmussal vagy szívinfarktussal végződik – állapította meg olyan derűvel, mint aki tudja, hogy nincs már mit veszítenie, mégis minden pillanatban talál valami apró csodát, amitől megéri tovább dideregni az élet peremén.
Bekormolódott már alaposan az éjszaka. Kövek botladoztak az úton. Néhány lyukas esőcsatorna maga elé vizelt, de egyébként semmi szokatlant nem tapasztalt az állomás felé ballagó Szájharmonikás. Elnyújtózott az emeleti váróterem bordás fapadján, álmában szép emlékei szeretőként szorosan mellé bújtak. Addig aludt, míg a csillagok el nem tűntek a kékülő ég fényében.
A reggelt az állomás mosdójában kezdte, ahová mindig fizetség nélkül engedte be a vécés néni. Itt biztosan nem szaglásznak utánam – mosolyodott el Szájharmonikás. Konzervatív emberként, borotválkozáshoz beretvát használt, ami afféle elriasztó, önvédelmi fegyverként is szolgált.
Csak a mosdó után jöhetett a Jobb, mint otthon kocsma, esetleg a Lordok Háza.
A cimborák egymást csak ragadványneveiken ismerték, nem is akartak egymásról többet tudni. Odakint gumibottal bélelt bőrkabátban settenkedett a mindenkire kíváncsi hatalom. Ők pedig kényszerítés esetén sem tudtak egymásra vallani.
Szájharmonikást legutóbb is eléggé meggyötörték odabenn, faggatás közben.
– Olyan vagyok, mint egy lombtalan fa, melyről örökre elköltözött a boldogság madara – válaszolt egyetlen mondatban az őt faggató cimborák tucatnyi kérdésére. Azzal elővette szájharmonikáját, és fújni kezdte Az alvilágnak nincs romantikája kezdetű kesergőt. Az ivóban áhítattal hallgatták. Szájharmonikás szedelőzködött.
– Nagyjó uram! – szólt a csaposhoz. Ha legközelebb nekem méltóztatik készíteni a nagyfröccsöt, először a vizet tegye bele, és csak utána a bort. A csapos értetlenül nézett rá.
– Ha a vizet tölti bele először – magyarázott a katedrához szokott ember magabiztosságával –, akkor a bor hozzáadásával javítja a nedű minőségét. De ha előbb a bort tölti ki, és ráönti a vizet, akkor az előbbinek a fordítottja történik. A cimboráknak tátva maradt a szája ennyi okosság hallatán. Nem várta meg a szájak becsukódását, kalapját megbillentette, és távozott. Munkahelyére, a Nagyház oldalában levő ablakmélyedéshez igyekezett.
Mint a karmesterek a színházban, meghajolt a járókelők felé. Többnyire egy fájdalmas blues dallammal kezdett, de amikor meglátta a festőnő lányát, a Kék Duna keringőt kezdte fújni.
Az anyja is ugyanilyen szép volt diákkorában – állapította meg. Játéka alatt csillogó parketta lett az aszfaltból. A munkából fáradtan hazafelé tartó nők hosszú ruhás, elegáns dámákká változtak. A táskájukat cipelő férfiak szájához már nem füstszűrős cigaretta ragadt, Havanna szivar füstjével telt meg a lég. Arrébb, mintha konflist húzó lovak patája alatt dobolt volna a műmárvány.
Az ablakmélyedésből rálátott a Nagyház kapujára. Az itteni nagyurak soha egy forintot nem dobtak a kalapomba, nem számítok nekik. Egymást kitüntetik, az ülésteremben látszólag egymás ellen acsarkodnak, de este már együtt kártyáznak, és leosztják egymás között a lapokat.
Ezek mindig csak fényképezkednek! Az újság főoldalán próbálnak vicsorítás helyett mosolyogni hibátlan műfogsorukkal, de kutya sem fogja tudni húsz év múlva, kik voltak ők – mormogta az öreg. Közben mintha egy láthatatlan nyakkendőt igazított volna meg magán.
Teremteni és alkotni, hej, hogy kiszorultam én ebből a világból! – sűrítette egy mondatba az elmúlt évtizedet.
*
A festőnő lánya lelkendezve újságolta otthon: Az a szájharmonikás, akinek szendvicset szoktál küldeni, ha elmegyek előtte, mindig a Kék Duna keringőt fújja. De csak nekem. Te ismered őt, anya?
– Tudod, azt a férfit valaha Szabó Tanár Úrnak szólították – és mint a csempész a tilos árut, igyekezett a könnyeit elrejteni.
– És hogyan lett koldus?
–Túl bátor volt.
– Mi az, hogy túl bátor?
– Na jó, mára ennyi elég! Le kell mennem a boltba, és még festeni is akarok.
Szatyrával a kezében töprengett. Megértené-e a lányom, ha elmondanám, hogy azért rúgták ki, mert a dialektikus materializmus helyett azt mondta diákjainak tréfásan, hogy diabetikus dogmaterializmus? Felfogná-e, hogy nem maradt következmények nélkül, ha valaki ellenforradalom helyett forradalmat mondott? Főleg, ha a katedráról mondta.
Meg lehet-e festeni azt a világot, amiben a remény még bennem is kékre fagyott? – töprengett magában.
*
Szájharmonikás nem hajszolta a messzeséget. Soha nem utazott el egzotikus szigetekre, de a járdaszigetek világában – ahol a pálmák olyanok, mint a közlekedési táblák – otthon érezte magát. Onnan figyelte az eget, vajon az égbolt eresze felől, az esőn kívül érkeznek-e jó hírek.
Az a tavasz, nem egyszerűen megérkezett, hanem áttörte a telet. A város hirtelen zöldbe borult, a lehajtott fejek felemelkedtek és gyönyörködtek az eget birtokba vevő énekesmadarakban.
A tavasztündér varázspálcája visszarepítette Szájharmonikást a tanári katedrára.
A diktatúra éveiben egyetlen döntéssel az utcára került. A neve eltűnt a tantestületi névsorból. Az egész osztálytermet betöltő hangja elrejtőzött egy tenyérnyi szájharmonikában. Az utcán továbbra is tanított, a dallamok nyelvén adott elő. A mélyebb hangokban ott feszült a történelem, a magasakban diákjai nevetése csilingelt.
Amikor átlépte újból az iskola küszöbét, megérintette a zsebében lapuló szájharmonikát. Hűvös volt, és sima, mint egy talizmán.
Angelika, a festőnő képeket nyújtott be a Mit jelent a művésznek Isten és a hit pályázatra, de az Isten teremtett világát ábrázoló gyönyörű képeiből egy sem nyerte el a zsűri tetszését. Szabó tanár úr, miután hallotta, hogy a legszebb képek nem kerültek fel a nagyterem falára, újból megnézte a zsűrinek tetsző alkotásokat.
A nagyterem a megfeszített Krisztust, kálváriadombokat, barokk templombelsőket technikailag híven megjelenítő festményekkel volt tele. De a barackfavirágáról mézet gyűjtő méhecske, bódító virágokkal ellepett rét, vagy az atommag csodás szerkezetét bemutató képek – a festőnő képei – a kisteremben szerénykedtek. Angelika megfestette a delejes hajnalt, a napszentültét és az anyaméhben rejtőző, parányi ujjacskáját szopó lényt, akit a Teremtő a saját képére formált. Az ősz tanár megrendülten toporgott a kisteremben.
Nem oly régen még a szájharmonikát fújtam odakint, ma pedig öltönyben járok, és újból Szabó tanár úrnak szólítanak. Vajon nem a Teremtő irgalmát hirdeti kereszt és katedrális nélkül is?
*
A városban, aki csak elhaladt a libafertályt áruló Kati néni szobra előtt, megsimogatta a felsővárosi kofa arcát. Szabó tanár úr minden órakezdés előtt a zsebében lakó hangszerét cirógatta meg. A tanár úrnak a tartása is megváltozott. Nem a ruha tette, a gerince egyenesedett ki. A válla, amelyeket évekig összehúzott a hideg és az alázat, majd szétfeszítette a zakóját.
Ma is nagy hévvel beszélt diákjainak a teremtett világ szépségéről, az isten és a törvény előtti egyenlőségről. Nem kellett jegyzetet nézegetnie. Angelika festményeit látta maga előtt. Előadását méhek zümmögő kórusa kísérte, a teremben virágzó barackfa illatát érezték diákjai.
Fotó: Nadejda Bostanova, kép forrása: Pexels