a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
A busz, amilyen lendülettel jött, úgy hagyja maga mögött a megállót, és ahogy kifelé tart a faluból, elhajt az uniós pénzből térkövezett piactér, a hulló vakolatú posta, a megfáradt vegyesbolt, és az idő múlását évtizedek óta álló Róna söröző mellett.
Imbolyogva leteszi a vodkásüveget a földre, feljebb tolja a szemüvegét, aztán kiveszi a dobozt a kezemből. Hosszasan tanulmányozza a hátoldalát, motyog valamit magában, majd visszaadja, és azt mondja, hogy ennél sokkal jobb a vodka.
Mélyen hiszek a test, a lélek és az elme kapcsolatában, ha az egyikben zavar támad, az kihat a másikra, így akarva-akaratlanul is felmerült bennem, hogy a fejemben lévő kétségek és a szívemből hiányzó vágy blokkolták a szervezetemet.
Meg akartam ütni, azt akartam, hogy folyjon a vére abból az ocsmány szájából, de aztán rájöttem, hogy félig neki van igaza, hiszen elbasztam, én mindent elbasztam, de az asszony az nem, nem tehet az semmiről.
A feketére porosodott teherautó hátuljára valaki – valószínűleg ujjal – a Dögölj meg! felszólítást firkálta. Igaza is van, gondolta, dögölj meg te is, meg én is jobban tenném.
Bencze Kató elhatározta, hogy ünnepi vacsorát készít, így már reggel kiszaladt a piacra a legkisebb, barna zománcos tejeskannájával, s megkérte Rozboráné Manyikát, hogy merje tele a legjobb tejföllel.
Baszd meg, majdnem megcsúsztam a lépcsőn! Nyolcezer-kilencszáz gramm. Ezt hétszer, meg az üresjáratok. Apám, ha nekem még egyszer pékségem lesz, egyetlen lépcsőt se fogok elviselni benne!
Erős szélben megüti fülét a hullámok csapkodása, viharban pedig pokolbéli, örvénylő hangfolyamként házukig is felhatol a tó bömbölése.
A Fosórém hajdani ámokfutása egyetlen épületet kímélt meg a városban: Förtelmes Joe Borozóját.
Ő szótlan lesz majd, de megértő, mint legjobb apa, férj és barát. Megfogja a kezem, és bátorít, hogy menjek, ne féljek, ő itt lesz, és vigyáz. A házra és a két kicsire, hogy ne szalasszam el, hogy ilyen kevés van az életben, és amúgy is oly rövid.
Kezet növesztett a szívünk, hát nem mókás, nagyi?
Dacosan zokogó szívvel énekeltük A pillanat dalait, hozzá fűszeres fehérbort kortyoltunk műanyag pohárból.
Csak nem tudom, hogy valóban te szólsz hozzám, vagy én őrültem meg?! De valamit tisztázzunk akkor itt, egyből az elején! Te David álma voltál, nem az enyém. Ő áhítozott mindig dél-franciaországi öregkorra.
Leszállok egy kiálló, száraz ágra. Lengedezik a szélben. Várok, amíg ázott tollaim megszáradnak. Éhség gyötör, de türelmes vagyok. Mozdulatlanul lesem a vizet.
Anyu első biciklijét úgy álltuk körül, mint ma egy luxusautót. Halványzöld, szovjet kerékpár volt, bordó gumikkal, akkor már azt is tudtam, hogy sokat kellett várni rá, és fel kellett íratni a vegyesboltban.
Ez a madár a paradicsomi körülmények között 10.000 év evolúciós fejlődés alatt felhagyott a repüléssel és a földre költözött. Ma mindenki úgy ismeri őt, hogy a dodó.
Hetek óta nem kívánja az ételt. Amióta megtudta a dolgot, azóta alig eszik, alig alszik. El kellett ide jönnie. Látnia kellett.
Pista papa a maga módján szerette a gyereket, de hitt a következetességben és a tekintélyben, így nem sokat szarozott, a rámázást szülői kötelességnek tartotta.
Aki volt katona, tudja, miért; nincs büdösebb a világon, mint amikor a szinte átlátszó, kétes helyről származó kimenőzokni találkozik a műbőr-műanyag cipővel.