– Már ne nézz olyan mérgesen, anya!
A pillanat, amikor a víz jéggé dermed. Fordul egyet a föld, és érzem, az utóbbi napok ideges türelmetlensége végre forró árkokat váj az arcomba.
– Ne sírj, anya!
Este az ágya mellé ülve azon gondolkodom, hogy mondjam el neki, reggel a nagyszüleivel lesz. Végül csak úgy kimondom a szavakat. Egyszerűen, tisztán. Ahogy vannak.
– Hová mész?
– Dolgom van.
– Mi a dolgod?
– Leteszem a szomorúságot.
– Hogyan?
– Szerinted hogy kell?
– Hagyd a betonon!
– Oké. Csak úgy hagyjam ott?
– Igen.
– És ha utánam akar jönni?
– Akkor rúgd meg!
– Jó ötlet. És ha még mindig követni fog?
– Lökd el! De lehet, hogy büdös, és akkor a kezed is olyan lesz.
– Akkor inkább berúgom a csatornába, jó?
– Jó lesz!
Járásbíróság. Sosem jártam még itt. Az ügyvédem nyit ajtót, a lépcsőn már mellettem halad. Az ő ügyvédje fiatal, szőkés hajú nő. Mintha most lépett volna ki az egyetemről, lámpalázasabb, mint én. A férjem késik. Szokása szerint. Amikor megérkezik, összeugrik a gyomrom. A zöld ing van rajta. Gyűrött. Sokáig volt a szobája padlójára dobva, míg az összes ruhájával együtt össze nem pakoltam. Remélem, azért legalább kimosta.
A tárgyalás nem olyan, mint a filmekben. Csak mi vagyunk ott, én és a férjem, az ügyvédeinkkel, egymással szemben. Jobbra a bírónő, néha a diktafonnak mormog jogszabályokat és paragrafusokat, mint valami boszorkány.
Egyszer fel kell állni, akkor kérdezget. Azt hiszem, ugyanazokat a kérdéseket kapom, amiket a férjem, de nem.
– A férje 2023. július 31-én személyes tárgyait magához vette, és a visszatérés szándéka nélkül távozott a közös otthonukból?
– Igen.
– Addig közös háztartásban éltek? Közös vagyonból gazdálkodtak?
– Igen.
– Volt maguk közt intimitás?
– Igen.
Bár a kérdés meglep, azonnal és őszintén válaszolok. Az utolsó szeretkezésünkre gondolok. Nem vonult el a szobájába este, ahogy akkoriban már szokásává vált. Sőt, az elpakolásnál is segített. Napközben állatkertben voltunk a gyerekekkel. Elfáradtunk, én inkább pihentem volna, de éreztem a vágyát, hagytam elcsábítani magam. Kellemesen kielégült testtel és éhes lélekkel bújtam hozzá. Akkoriban már folyton éhes voltam.
Csak a tárgyalás után tudtam meg az ügyvédemtől, hogy a bíró részéről kimaradt a szokásos békítési kísérlet. Nem érzek felszabadultságot. Csak világűrnyi ürességet.
– Megiszunk egy kávét? – kérdezi a volt férjem.
– Mennem kell a gyerekekhez.
A sétálóutcán mégis megállok mellette, ahogy véletlenül meglátom, amint egy cigi kíséretében a kávéját szürcsölgeti az egyik jellegtelen kávézó teraszán.
– Most boldog vagy? Ezt akartad?
– Örülök, hogy megszabadultam tőled.
Még van egy kis időm, hogy elrendezzem az arcomat. Megígértem, hogy már nem bánatosan jövök haza.
– Anya! Legyőzted? Otthagytad?
– Ott.
– Bedobtad a csatornába?
– Bele.
– És milyen volt?
– Szomorú. Maga volt a szomorúság.
(Fotó: Snapwire, kép forrása: Pexels)