a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Egy centi bőre, ha hozzám érne, az is elég lenne, sóvárogtam szerényen, pedig legkevesebb másfél négyzetméter bőr tombolt rajtam az érintéséért.
– Nem vettem észre, hogy annyira sokat ittál.
– Nem szoktam inni, nem tudhattad. – Most tényleg megőrülök, ha nem ér hozzám.
– Megőrülök, annyira vágyom hozzád érni – mondja. Megcsörrentek rajta a tárgyak, ahogy leteszi a tálcát a földre.
Rosa mama egyik tiszta pillanatában elhívta Hamil urat megbeszélni a továbbtanulásomat, Hamil úr pedig elhozta az unokáját, Abdult, aki hivatalosan kifutófiú, nem hivatalosan hekker, de erről nem szabad beszélni senkinek.
A férje közismerten zsugori, még előle is eldugja a pénzüket, azt is, amit ő keresett meg, vagyis nem tartja valószínűnek, hogy támogatná ezt a kis nőt. Megvárta, amíg a pincérnő kitette az asztalra a két kávét és a vizeket, utána kérdezett rá. Mégis fizet magának? Ajándékot ad? Előlépteti? A lány bőrén, mint valami kórság, vörös foltok jelentek meg. Most mi a baj, valami rosszat mondott?
Kilencvenszázalékos szaturáció. Hat liter oxigénnel.
Jól reagál az öreg, mondja az orvos.
Látja a kis doktornő szemén, hogy megbotránkozik az öreg szón. Ez az új generáció, fene se tudja, xy vagy z, ezek marha öntudatosak. Nem mondják azt a betegnek, hogy bácsi vagy néni, hanem udvariasan a nevükön szólítják őket. Ezeket megtanították viselkedni.
Vannak nálam idősebbek is, itt van például isten, bár azt nem tudom, hány éves lehet, és azt sem, vajon kikaparná-e a személyi igazolványából az életkorát, pedig jócskán sokezer pluszos, mégsem akar meghalni, mint én, csak azért, mert belefáradt a végeláthatatlan öregségbe.
– Egyáltalán nem esik jól, hogy félre akarsz dugni!
– Te hallod magad, hogy miket mondasz?! Féltékeny vagy egy halott íróra!
A has bőrére barna szőnyeg terül. Jódos fertőtlenítő. Az altatógép felől egyenletes pittyegés hallatszik. Az altatós doktornő félig hunyt szemmel dől hátra a széken. Az altatósnővér a kis kerekesasztal fölé hajol, fecskendőket, ampullákat rendezget. Pompás gléda – egyenesedik ki és válla felett hátranéz a doktornőre. – Kicserélem az infúziós pumpát.
Hogy lehet írni a másik nem szemszögéből? – ezzel a kérdéssel indul a beszélgetés, amibe most bekapcsolódhattok, belehallgathattok, így néz ki egy átlagos hétfő este a Péterfy Akadémia Regénykarbantartó csoportjában.
Lerövidítjük a várólistákat, jelentette be a tévében az államparancsnok. És készülni kell a járvány negyedik hullámára. Kompenzálásképpen az orvosok egyhavi fizetést kaptak. Csak az orvosok. Korábban minden egészségügyi dolgozónak járt a jutalom. Az első járvány második hulláma után az adminisztratív dolgozók maradtak ki, a második járvány után a járvánnyal közvetlen kapcsolatba nem kerülők, most pedig a nővérek.
Tudtad, hogy alig lehet igazi szőrmét kapni? Az uram elvitt Szentmóritzba, igen, ott vásároltuk, de lejártuk érte a lábunkat, elhiheted.
Iván hívta. Iván mindig hívja, Iván óránként hívja, munkaidő elején és végén, a műtétek között, a megbeszélései előtt és után, reggel és este és néha éjjel is. Hiába tudja, hogy elalvás előtt mindig lenémítja és soha nem veszi fel. Olyankor üzenetet küld. Virágocskát. Szivecskét. Gyűlöli az üzeneteket és nem örül a telefonjainak.
Mire mész a szépségeddel, fanyalgott anyám, amikor nagyobb lettem. Jegyezd meg, a férfiaknak csak arra kellesz, figyelmeztetett apám. A férfi csak nyűg egy nő nyakán, tromfolt rá anyám, és a nő mind kurva, zárta le apám a gondolatot.
A kórház fogadócsarnokában a szokásos hőmérséklet mérés és a kötelező rövid imádkozás után történt valami más is. Egy másik terembe terelték őket, ahol hosszú asztaloknál a Parancsnokság alá tartozó terepruhás egyenruhások ülnek. A személyzet több sorban, egymástól minden irányban legalább másfél méteres távolságban álldogál. Senki nem tudja mi történik, amennyire ellátnak az asztalokig, úgy tűnik, hogy rövid tájékoztatás után mindenki aláír valamit, majd a felkarjába oltást kap.