a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Ahogy közeledünk úticélunk felé, úgy nő bennem a feszültség. Mi van, ha rossz tanácsot adtam nekik, rossz országba, rossz helyre kerülnek. Otthon rokonokra és ismerősökre hagytam volna őket, itt viszont senkit sem ismerek.
Mindenki hallgat, mi is csak néha szólalunk meg, azt is suttogva. Fejemben érvek cikáznak a befogadás mellett és ellen. Olga – gondolom – a tábori élettel van elfoglalva, mivel hamarosan meg is kérdezi, hogy itt tudok-e maradni Magyarországon, amíg visszajönnek?
A háborún élcelődnek. Szerintük az ukrán hadsereg lövi saját embereit, nem ők, mármint nem az oroszok rombolnak és öldökölnek. Úgy érzem, rögvest megüt a guta. Miért éppen ezeknek kell most itt lenniük velünk a téren?
Reggel hétkor még semmi hírem Ukrajnából, így megkérem Sylvaint, lépjen velük kapcsolatba, mert nem tudok vezetés közben írni. Kiderül, hogy Olgáék busza már Záhonynál van, a határ ukrán oldalán. Busz? Eddig autóról volt szó, de mindegy. Üzenem, hogy jöjjenek át és térjenek be egy szállásra pihenni, aztán keressenek vonatot Pestre. Ingyen van.
A sugárterápiás épületszárny a kórház másik felében van. Normálisan elég lenne 6-7 perc, hogy odaérjek a kemóról, de az állvánnyal negyedórát hagyok rá.