a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Zsuzsa nem tudott túl barátságosan viselkedni, nem működött az önkontrollja. Saját ordibálásától teljesen kiborulva, feldúltan rohant haza a gyerekkel. Este felhívta a volt férjét, aki a történtekre volt képes azt reagálni: Ti mind ilyenek vagytok!
A zongoratanárnő magában motyogva, válaszul a fejével biccentve, szemét révetegen az égre emelve – mintha csak a felhőkben kutakodott volna – ügyet sem vetett Évára, átkozódás, durva beszéd, szitokszó, káromkodás, csúnya beszéd, sosem érte el.
Sietős léptekkel jövök fel a metróból, itt toporgok a megbeszélt helyen. A CIB bank előtt mintha Andi ezüstszürke Hyundai-ja kanyarodna be a parkolóba. Zsúfolt a keskenyre sikeredett utca, mindkét oldalán egymásba kapaszkodó autók, középen az úttesten a haladni vágyó kocsik mozgása kiszámíthatatlan, beláthatatlan.
A kisvárosban általában nem a centrumban található templomot választották vasárnaponként, hanem a félreesőt, hiszen figyelték őket. Hogy ki figyelt, hogyan figyelt, ez egy megfejthetetlen, nagy talány volt számukra, de hosszan nem ragadtak le ennél a kérdésnél.
Lehet, hogy mégis itt van értünk valaki, csak olyan bénák vagyunk, hogy nem látjuk ki integet nekünk piros kendővel? Bizonytalan léptekkel indulunk a parkoló átkutatására, hátha… Egyre kilátástalanabb, szó szerint.