Felszeletelem a bejglit. Ajándékba kaptam az egyik tanítványomtól. Megkóstolom. Keserű a mák és száraz a tészta. Másra számítottam.
Lehunyom a szemem. Apám mákos bejglijének emlékére összegyűlik a nyál a számban. Nyelek egyet. Az íze felidézi a tökéletes tölteléket.
Apám azon a karácsonyon a fejébe veszi, hogy sütni fog. Anyám tágra nyílt szemmel néz rá. Nem érti, hogy miért, de hagyja. Megsimítja apám kézfejét.
Előveszi a szakácskönyvet. Kinyitja a diós és mákos patkónál. Végigolvassa. Liszt, vaj, tojás, cukor, élesztő, tej, pici só. Darált dió. Mák.
Felfuttatja az élesztőt a langyos tejben. Kevés cukrot szór bele. Hosszú ujjai között elmorzsolja a vajat a liszttel. Egyenként, egy jénai kávéscsészébe üti fel a tojásokat. Határozott, gyors mozdulatokkal összedolgozza a hozzávalókat, majd letakarja egy tiszta konyharuhával. A gyúródeszkára teszi pihentetni két órára. Amíg kel a tészta, bemegy a szobába. Leül kedvenc foteljába, és olvasni kezd. Apám falja a betűket. Moravia, Moldova, Körkép antológia. Nemzeti Sport.
Amikor letelik az idő, négy kisebb cipót formál a tésztából, és oválisra nyújtja őket. Olyan gyakorlott mozdulatokkal, mintha egész életében ezt csinálta volna. Felforralja a tejet. Beleönti a tölteléket. És kevergeti. Majd vár. Várja, hogy kihűljön.
Ma is az orromban érzem a citromhéjas, porcukros máktöltelék illatát. Kóstolás közben a mákszemek megcsiklandozzák nyelvemet.
A bejgli feltekerve nagyon vastagnak tűnik. De apám meggyőz bennünket arról, hogy ebben legalább elég töltelék van.
Anyám int a szemével, hogy hagyjam. Ő most, életében először, süt. Karácsonyra. A családjának.
Zománcozott tepsibe teszi az elkészített rudakat. A sütőbe tolja. A rácsot karistoló hang emléke a fülemben marad. Olykor, ha sütök, még ma is hallom.
Apám süt. Mákos bejglit.
Apám egy hős.
Eddig csak tejberizst főzött nekünk. Kikaparta a vaníliarúd belsejét. Tojássárgáját kevert ki porcukorral. Villával kevergette a rizsszemeket. A tejet csak a végén öntötte bele. Lelke van az ételnek, mondta ilyenkor.
Letelik az idő. Ránk esteledik.
Tátott szájjal térdelek a konyhában a bordó sarokülőn. Várom a csodát. Máktöltelék és frissen sült tészta illata terjeng az egész lakásban. Arcomat két tenyerembe teszem. Könyökölök a konyhaasztalon. Anyám mosolyog. A csöpögtetőn az edények tisztán várják, hogy mi fog történni.
Apám két konyharuhát fog a kezébe. Odalép a gáztűzhelyhez. Kinyitja a sütőt, és óvatosan kiveszi a tepsit. Leteszi az asztalra. A lemosott gyúródeszkára.
Hirtelen felszisszenek. Két szétrepedt bejgli bámul ránk.
Apámra nézek kérdőn, ő anyámra. Anyám rezzenéstelen arccal rám.
Apám váratlanul odalép a polchoz, leveszi Horváth Ilona szakácskönyvét. Keres. Hirtelen becsukja, majd bariton hangján megszólal.
− Ha vegyesen készítjük, dió- és máktöltelékkel, a töltelékek fele mértékét vesszük.
Kitör belőle a nevetés. A bátyám megjelenik az ajtóban.
− Kicsit sok lett a töltelék, nem?
Mindannyian kacagunk. Nem tudjuk abbahagyni.
Apám a fiókhoz megy, és négy kiskanalat vesz elő. Mindenkinek ad egyet. Nem szól.
Azon az estén, karácsony előtt, a konyhaasztal körül ülünk. Együtt. És a tepsiből mákos bejglit eszünk. Kiskanállal. A tészta elbújik a kifolyt töltelékben.
A pillanat kimerevedik bennem.
Ha becsukom a szemem, még ma is fel tudom idézni.
Érzem a gyerekkorom ízét a nyelvemen és a citromhéjas, porcukros, tejes máktöltelék illatát az orromban.
Minden mákszemben apám arcát látom.
Fotó: Mateusz Feliksik, kép forrása: Pexels